Fojtogató levegő, nedves lepedő
Fülledt szobában vadul tekergő
Bőrömbe mélyed hegyes foga
Hajamat tépi, agyamat zúzza
Kínoz, mert emlékszem
Kínoz, mert engedtem
Éget, mert élek
Éget, mert remélek.

Ölelése kavargó mágnesszurok
Távolléte bágyadt vattaburok
Penge szavad csíkokra metél
Tüdőmre tekeredve sírva vetél
Kínzol, mert érzek
Kínzol, mert félek
Pillangószárnyam pora örök
Üres vérem arcodba csöpög.

Kellesz.
Mint kínlódó tüdőnek a levegő, kiszáradt nyelvnek a víz.
Kellesz.
Mint magányos szívnek egy cirmos dorombolása.
Kellesz.
Te vagy a friss szellő, ami darabokra törte az ősposványt.
Kellesz.
Te vagy a fénysugár, ami felmelegítette dermedt testemet.
Kellesz.
Mint koldusnak a kenyér, utazónak az árnyék.
Kellesz.
Mint összetört léleknek a remény.
Kellesz.
De én már nem kellek neked.
A szíved másé és az üres héj nem elég.
Átkozott a perc, amikor rossz döntést hoztam.
Átkozott a perc, amikor otthagytál.
Téged mégsem átkozlak,
te ördögi angyal, te gyengéd terrorista,
gyilkosom és megmentőm.