Csókja édesebb, szerencse lánya
Övé a tested, nem vár hiába
Hólelkedet sárba mártogatod
A szívedet megtartod - valaki másnak.

Zöld füstje fojtogat bordám alatt
Eltöröm nyakát, de tovább harap
Sóváran nézlek, bőrömbe vájlak
Követem végzetem, engedek a lángnak.

Keresem kulcsod, csókolom szárnyad
Láncaim húsomba örvényt rágnak
Most boldog vagy?
Most boldog vagy?

Húsomba merül kezed

Tűzfogaiddal téped

A szívemet marcangolod

Én mégis akarlak téged.

Mézes ajkad elbűvöl

Savat öntesz sebemre

Körmeiddel szántod bőröm

Halált tetoválsz mellemre.

Eltűnök karjaidban

Mint szomjas őz az árban

Fogaimat csikorgatom

Testem-lelkem égő máglya.

[3] A lépcsőn

Érzem a szívemben
Sikító ereimben
Perzsel a forróság
Tombol az édes méreg.

Nem kapok levegőt
Homály a szemem előtt
Légcsövem elszorul
Testem jégveremmé hűl.

Lángóceán arcom
Elengedem a pajzsom
Őt szorítom végre -
Különben széthullok.

Testemen a teste
Hálóba tekeredve
Bőröm alá hatol
A szívem közepébe.

Harapj, marj, ne eressz
Olvadj fel a véremben
Kegyetlen nem lehetsz -
Csak engedj benned élnem.

Nyakad illata

Végtelen tűzmámorban -

Szoríts közelebb.


[Előrebocsájtom, hogy ez volt életem első haikuja.
Semmiképpen nem mondhatom, hogy tökéletesen sikerült, lévén, hogy ez volt az első próbálkozásom, hogy nem könnyű néhány szóban kifejezni valamit, amikor millió szó is kevés lenne, és nem utolsósorban a felfokozott érzelmi állapot, amelyben írtam, szintén nem segített sokat. Ilyenkor a gondolataim még a szokottnál is hevesebben csaponganak és még kevésbé fegyelmezettek. Ha azonban sikerült átadnom valamit az olvasónak az érzelmeimből, akkor megnyertem a csatát.]