2. fejezet
 

16:22

Lisa James tétován lépett be a hatalmas, méhkasként zúgó terembe, ahol legalább egy tucat nyomozó ült a rendetlen íróasztala mögött.

Szemmel láthatóan lázas munka folyt. Volt, aki nagy hangon telefonált, a nyelvét kidugva, két ujjal gépelt, bőszen információt keresett egy vaskos mappában vagy a szomszédjával vitatott meg valamit. Két középkorú férfi a kávéautomatának dőlve beszélgetett, széles mozdulatokkal gesztikulálva, egy fáradtan pislogó társuk pedig éppen ujjlenyomatokat vett le a mellette ülő, gyanús külsejű, szúrós szagot árasztó egyéntől.

Idegesen törölte meg a homlokát és a nyakát a nedves zsebkendőjével – nehezen viselte a fülledt mexikói forróságot, amihez most még az aggodalom és a félelem is társult. A rövid ujjú trikója olyan idegesítően tapadt a felsőtestéhez, hogy legszívesebben ledobta volna magáról. Érezte, ahogyan izzadságpatakok folytak végig a mellei között, a hátán és a hóna alatt, és hányingere támadt a helyzettől, amibe keveredett.

Mintha egy teljesen zárt helyiségbe lépett volna – csattanós pofonként érte az arcába vágó meleg és a bágyasztó levegő, pedig az ablakok tárva-nyitva álltak és több kisebb-nagyobb ventilátor is pörgött zajosan az íróasztalokon, amelyek azonban cseppet sem enyhítettek a helyzeten.

Ekkor megjelent mellette a nagydarab, olajos arcú, nevető fekete szemű rendőrtiszt, aki idáig kísérte, és akin szinte majd szétrepedt az egyenruha, majd előremutatott. A mozdulat nyomán ismét megcsapta az erős izzadságszag.

- Rodriguez őrmester felveszi az adatait. – azután odaordított a társának – Javier, itt egy újabb eset. A kis hölgyet kirabolták a buszállomáson.

Lisa értékelni tudta volna, ha a kísérője mindezt nem ordítva közli, mindenki füle hallatára és csak remélni tudta, hogy az asztalától feltápászkodó, jól megtermett férfi – névtáblája szerint Javier Rodriguez őrmester – megértőbben és csendesebben bánik majd vele. A „kis hölgy” megnevezést mulatságosnak tartotta volna egy másik helyzetben, most viszont még elmosolyodni sem tudott.

A kísérője finoman a megfelelő irányba tuszkolta, bátorító szavakkal bíztatva, ő pedig óvatosan kerülgette az íróasztalokat és a fel-alá futkosó embereket. Senki nem törődött vele és egyáltalán nem keltett szenzációt vagy feltűnést az ügyével.

Rodriguez őrmester udvariasan megkerülte az asztalát, hogy őt üdvözölje, majd kezet fogott vele, hellyel kínálta és csak azután ült vissza a székébe.

Lisa maga sem volt éppen alacsony a százhetvenhét centiméterével, mégis meglepte a férfi termete (legalább egy fejjel föléje magasodott), széles vállai és kicsit mackós külseje. Ő nem egyenruhát viselt, hanem egyszerű, rövid ujjú, fekete inget, amelyet már fakóra szívott az erős mexikói nap, és nyúzott farmernadrágot. Szemmel láthatóan nem sokat adott a külsejére – erről tanúskodott a borzas fekete haja is, amelyre ráfért volna egy fazonigazítás.

- Jól érzi magát, Miss…? – nézett rá várakozóan.

- James, Lisa James.

- Miss James, kér egy csésze kávét?

Megrázta a fejét és összehúzta magát a széken.

Még mindig érezhetően reszketett a térde és a gyomra nagyon fájt az idegességtől. Képtelen volt úrrá lenni a pánikon és ezt nagyon utálta, hiszen éppen most lett volna a legnagyobb szüksége arra, hogy megőrizze a hidegvérét.

- Nem, köszönöm.

- Biztos? Nagyon sápadt. – figyelte őt a férfi kutatóan.

- Sápadt vagyok, mert minden elővigyázatosságom ellenére valaki kilopta a táskámból a pénztárcámat és most itt állok tíz pesoval a zsebemben. Csak egyetlen hajszál választ el attól, hogy kiboruljak és sikoltozni kezdjek. – felelte szárazon.

Igyekezett megőrizni a higgadtságát és visszatartani a torkát fojtogató könnyeit, mialatt mindent részletesen elmondott, attól a pillanattól kezdve, hogy izgatottan és vidáman megérkezett Mexikóvárosba.

Miután leszállt a repülőgépről, nem kellett a csomagjára várnia, mivel a válltáskája mellett csak egy hátizsákot cipelt magával és mindkettőt felvihette magával a fedélzetre.

A kijárathoz közel talált egy tengerkékre festett autóbuszt, amely a felirata szerint a belvárosba vitte az érkező utasokat. Gyorsan talált magának helyet egy szundikáló idős férfi mellett és lelkesen hallgatta az őt körülvevő spanyol nyelvű csevegést.

Félúton a busz megállt, amikor a sofőr felvett néhány fiatal srácot, akik az országút szélén stoppoltak. Néhány perccel később, miután a fiúk – üres ülések híján - letelepedtek a piszkos padlóra, folytatták az utat.

Lisa története egészen addig tartott, amikor megérkezett a zsúfolt végállomásra a busz-pályaudvaron. A csomagjait lepakolta a legközelebbi árnyékban álló padra, megkereste a pénztárcáját a válltáskájában, hogy vehessen egy üveg ásványvizet – akkor vette észre, hogy a tárcája szőrén-szálán eltűnt.

A táskáját mindvégig az ölében tartotta, leszámítva egyetlen esetet: egy pillanatra felállt és az ülésére helyezte, amikor az előtte ülő hölgy megkérte, hogy vegye le a kardigánját a fejük felett elhelyezett csomagtartóból.

Mérgében sírni tudott volna, hogy így elrontották a vakációját és fogalma nem volt arról, hogyan fog hazajutni.