2015.01.28. 13:02, Zoe Jones
Észrevettem, hogy sikerült bőrig áznia, mert a világoskék inge és a sötétebb árnyalatú farmernadrágja teljesen rátapadt a nyurga testére. Útközben kaphatta el a zápor, fedezéket pedig nem találhatott a közelben. A szorosan egymás mellé épített téglaházak bejárata nem nyújtott menedéket az eső elől, a legközelebbi telefonfülke, ahol meghúzódhatott volna, két saroknyira állt.
Sosem tartozott a szokásaim közé, hogy ismeretlen fiúkat szólítsak meg, de őt megsajnáltam, mert olyan szerencsétlenül festett, mint egy elázott veréb.
- Merre mész?
- Tessék? – meglepetten bámult rám, de egyáltalán nem tűnt elutasítónak, miközben egy pillanatra fürkészően összehúzta a szempárját, mintha jobban meg akart volna nézni magának.
Azonnal megtetszett sötétbarna, hosszú szempillákkal árnyalt szempárja és barátságos pillantása. Magasan fekvő arccsontja, szokatlanul szögletes álla és állkapcsa is magára vonta a figyelmemet, mialatt arra gondoltam, hogy egy ilyen szép vonású archoz mennyire nem illett az a frizura, amit viselt, sem az a hatalmasnak tűnő szemüveg, ami olyan magányos okostojás kinézetet kölcsönzött neki.
- Jöhetsz velem az esernyő alatt, ha a közelben laksz.
Kicsit meglepődött az ajánlatomon, de azonnal válaszolt.
- Heath Road 55.
- Akkor jó. Jöhetsz. Én a 77–ben lakom.
Felemeltem az esernyőt, hogy alábújhasson, miközben még mindig a kezében tartotta a szemüvegét.
- Huh, milyen vastag a lencséje – tört ki belőlem önkéntelenül. Legszívesebben felképeltem volna magamat a buta megjegyzésemért. Időnként nem tudtam féken tartani a nyelvemet.
Kicsit zavart lett a tekintete.
- Tízdioptriás. Eléggé rövidlátó vagyok.
Próbáltam menteni a menthetőt és gyorsan elterelni a szót.
- Várj, az ingeddel csak tovább maszatolod. Fogd meg az ernyőt egy pillanatra – amikor átvette tőlem, sietve a táskámba nyúltam és elővettem egy tiszta szövetzsebkendőt. – Ez megteszi, amíg haza nem érsz.
A szája sarka halvány mosolyra húzódott.
- Köszi.
Miután sikerült szárazra törölnie a szemüvegét, elindultunk. A zápor újult erőre kapott és a szél is megélénkült.
A fiún látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Nem szólt hozzám, csak a szája szélét rágta és a nedves betoncsíkot bámulta maga előtt, miközben szedtük a lábunkat. Nem akartam ráerőltetni a társaságomat, ezért én sem próbáltam meg társalogni vele. Kissé furcsán festhettünk, ahogyan némán meneteltünk az esőben szorosan egymás mellett, de nem tehettem mást. Ha valamit mindig is nagyon utáltam, az a felesleges fecsegés.
Amikor megérkeztünk az 55-ös ház elé, rámnézett, kapkodva megköszönte a segítségemet, majd egyetlen búcsúszóval elköszöntünk egymástól. Mielőtt eszembe jutott volna, hogy felajánljam, hogy elkísérem a bejárati ajtóig, sietve belépett a nyitott kapun és egy pillanat múlva már a szalmaszínű lábtörlőn állt. Amikor a kezét a kilincsre tette, önkéntelenül utána kiáltottam.
- Sophie vagyok.
Egy pillanatra mintha egy mosoly futott volna végig az arcán, miközben az orcáján végigcsorgott az eső, a haja pedig a koponyájához tapadt.
- Nigel. Nigel John Taylor.
Mulatságosnak tartottam, ahogyan komoly arccal elmondta a teljes nevét és felnevettem. Erre sértődötten felvonta a szemöldökét és mielőtt még egy szót szólhattam volna, kinyitotta az ajtót, szinte átugrott a küszöbön és már el is tűnt.
Úgy éreztem, megharagudott rám, mégpedig jogosan, hiszen úgy tűnt, mintha kinevettem volna őt, pedig egyáltalán nem ez volt a célom. Bosszúsan folytattam az utamat, megszaporáztam a lépteimet, hogy minél gyorsabban magam mögött hagyhassam a házukat. Én is haragudtam magamra, amiért ostoba módon viselkedtem, de már nem tehettem jóvá.
Aznap rengeteg házi feladatot kaptam, így éppen elég dolog akadt, ami lefoglalta a gondolataimat, mégsem tudtam kiverni a fejemből a tekintetét, amikor a lépcső tetejéről visszanézett rám.
- Ha még egyszer találkozom vele, bocsánatot kérek tőle – közöltem Richey-vel, a koromfekete oroszlánfejű törpenyuszimmal, aki rámpillantott és egykedvűen folytatta a széna rágcsálását. Nem igazán hatotta meg a mondandóm.
Reméltem, Johnnal több szerencsém lesz.