Kényelmes tempóban eltekertünk a parkig, végighajtottunk az északi kerteket szegélyező széles sétányon, azután tértünk csak haza.

Majdnem egy teljes órát töltöttünk együtt és hétköznapi dolgokról beszélgettünk. A társalgás James Bonddal indult – a félénk Johnnak meglepő módon megoldódott a nyelve, szinte csak ő beszélt, én pedig érdeklődve hallgattam és időnként kérdéseket tettem fel. Velem ellentétben ő igazi szakértőnek számított, minden történetet elolvasott (a tartalmukat kívülről fújta és a jelentéktelenebb szereplőkkel kapcsolatban sem lehetett zavarba hozni) és többször látta a filmváltozatokat is. Bármilyen apróságot kérdeztem, gondolkodás nélkül felelni tudott. Tetszett a lelkesedése és az, ahogyan érdekesen le tudta írni az eseményeket. Amikor a filmzenére terelődött a szó, (a maximalista John ezt sem hagyta ki James Bond értékeinek boncolgatásakor) lelkesen tárgyaltuk meg a kedvenc bandáinkat és énekeseinket, és nevetve fedeztük fel, hogy David Bowie és a Roxy Music albumai mindkettőnk gyűjteményében megtalálhatóak.

Amikor a házunk elé értünk, igazán sajnáltam elválni tőle.

Legbájosabb mosolyomat felöltve udvariasan megköszöntem, hogy magával hívott, és reménykedtem abban, hogy felajánlja: a közeljövőben is menjünk el együtt biciklizni. A hazafelé vezető úton végig azon töprengtem, hogyan találkozhatnék vele újra, annak a veszélye nélkül, hogy nyomulósnak tartana. Már akkor rokonszenvesnek találtam őt, amikor a tölgyfa alatt ácsorgott, amint pedig beszélgetni kezdtünk, meggyőzött arról, hogy olyan srác ő, akivel szívesen barátkoznék. Intelligens volt, de egyáltalán nem felsőbbséges modorú, osztoztunk az olvasás iránt szenvedélyünkben, a zenei ízlésünk is hasonlított és végre valakivel meg tudtam vitatni Bowie dalait. (James erre sosem érzett hajlandóságot, Angelina pedig csak az ABBA-ért élt-halt.)

John mosolyogva bólintott.

- Szívesen. Szombaton ráérsz?

Meglepetten pillantottam rá, miközben a szívem nagyot szaltózott örömében, hiszen éppen egy ilyen jellegű búcsúzásban bizakodtam.

- Igen, de mire?

- A bandámmal fellépünk a Murphy’s-ben.

Hatalmas szemeket meresztettem. A félénk természete alapján nem hittem volna, hogy önszántából ki merne állni a színpadra.

- Neked saját bandád van?

- Aham. Shock Treatment a neve – felelte szerény mosollyal.

Felnevettem, majd azonnal a szájam elé kaptam a kezemet.

- Jól sejtem, hogy a te ötleted volt a névválasztás?

- Mit gondolsz?

- Amilyen csodabogár vagy, tuti.

Vigyorogva felvonta a szemöldökét.

- Azt akarod, hogy megint megsértődjek?

Bűnbánó arckifejezéssel összekulcsoltam a kezeimet, mintha bocsánatért esedeztem volna.

- Könyörgöm, ne tedd. Nem akarok minden héten bocsánatot kérni tőled.

Pajkosan csillogott a szeme, miközben a mutatóujjával megfenyegetett.

- No, akkor szombaton legyél hétre a kocsmában.

- Gondolod, hogy beengednek? Még csak tizenöt éves vagyok.

Egy pillanatra meglepődött (nem ő volt az első, aki idősebbnek hitt), majd közölte, hogy nem kell aggódnom, a biztonság kedvéért a bejárat előtt fog várni rám és bevisz magával, így nem adódhat semmilyen probléma. Engem azonban még egy kérdés foglalkoztatott.

- A barátnőd nem bánja majd?

Elvörösödött az arca.

- Milyen barátnőm?

Nem értettem a zavarát és értetlenül bámultam rá.

- Hát, akivel jársz.

- Nincs barátnőm – szűrte a fogai között.

A nyelvem hegyére tolakodott a kérdés: hogyhogy nincs? – de annyi eszem még maradt, hogy ne mondjam ki.

- Akkor jó.

- Jó? – teljesen kikerekedtek a szemei.

Felsóhajtottam az újabb elszólásom miatt: ezúttal John helyett sikerült önmagamat kínos helyzetbe hoznom. Még a végén azt hinné, morfondíroztam magamban, hogy azért örülök annak, hogy nincs barátnője, mert szeretném betölteni az üres helyet.

- Úgy értem, hogy így legalább nem kell magyarázkodnod senkinek, hogy miért pesztrálsz engem.

Kedvesen elmosolyodott és a tekintetéből kiolvashattam a megnyugtató választ, hogy nem az járt a fejében, ami nekem.

- Hát, emiatt nem kell aggódnunk. Legyél háromnegyed hétkor a bejáratnál.

Megígértem, hogy pontosan érkezem majd, ezután búcsút is vettünk egymástól. Ő minden további szó nélkül sarkon fordult, felpattant a biciklijére és elkarikázott a szemem elől.

A nap hátralevő részét a tanulásnak szenteltem, a vacsorára szánt eperlekváros kenyeremet is a tankönyveim felett ettem meg, közben izgatottan gondoltam a szombatra és alig vártam, hogy mindenről beszámoljak James-nek és Angelinának. Mindig tetszett a gondolat, hogy egy váratlan találkozásból életre szóló kapcsolatok, barátságok és szerelmek szövődhetnek és úgy éreztem, ezúttal én magam is részese lehetek egy ilyen történetnek.

Amikor James hazaért az egyetemről és megjelent a szobám ajtajában, azonnal félretettem az irodalomkönyvet. A bátyám jól ismert, a pillantásomból megérezte a hangulatomat, és tudta, hogy valamit sürgősen meg akartam osztani vele. A beszámolóm után vigyorogva beismerte: soha nem hitte volna rólam, hogy a félénkségem ellenére olyan merészségre vetemedek, hogy megszólítok egy nálam idősebb fiút. Annak is örült, hogy érdekes barátságot kötöttem. Felismerte Johnt a leírásom alapján, már többször látta a lemezboltban a glam rock albumok között válogatni és rokonszenvesnek találta.

- A könyvek és a zene mellett máris van még egy közös vonásotok – jegyezte meg. - A félénkség, amit érdekes módon egymással szemben le tudtatok küzdeni. Jó jel.