Vacsora után James kivitte a szemetet, majd meghallottam, hogy kettesével szedi a lépcsőket fel az emeletre, és váratlanul belibbent a szobámba. Egyetlen pillantásomból tudta, hogy még mindig el voltam kenődve John miatt.

- A helyedben én nem búsulnék – közölte vigyorogva, majd a hasamra ejtett egy borítékot.

- Ez mi? – bámultam rá kérdően.

- Vess egy pillantást a címzésre, esetleg – azzal magamra hagyott.

Kíváncsian megfordítottam a borítékot és éreztem, hogy elsápadok, akkor megláttam, mi állt a közepén: „Sophie Edwards, a legkíméletlenebb kritikusom kezébe”.

Azonnal felbontottam, a torkomban dobogó szívvel. Egy csíkos papírlap rejtőzött benne, valószínűleg egy jegyzetfüzetből téphette ki John, és ennyit írt rá: „Azért még hajlandó lennél velem mutatkozni? Wythall Park, valamikor a jövő héten?”

Úgy pattantam fel, mintha darázs csípett volna meg és sikerült megijesztenem Richey-t, aki egyetlen ugrással eltűnt az ágyam alatt. Feltéptem az ablakot, de természetesen senki nem állt odakinn, válaszra várva. Ettől függetlenül nem akartam késlekedni. Richey-t gyengéden kicsábítottam az ágy alól, visszatettem a ketrecébe és adtam neki egy marék csipkebogyót vigasztalásként, majd levélpapírt és borítékot kerestem. Johnnak címeztem és rövid gondolkodás után én magam is röviden fogalmaztam: „Holnap négy órakor alkalmas neked, hogy eltűrd a fullánkos nyelvemet?”

Noha kicsit féltem a találkozástól, minél hamarabb látni akartam őt, ezért választottam a másnapi időpontot. Ezután átszaladtam a házukhoz és éppen azon töprengtem, vajon a postaládába dobjam-e be az üzenetemet vagy csengessek be és hagyjam az ajtó előtt, amikor John hangját hallottam a hátam mögött.

- Hol bujkáltál eddig? Háromszor is jártam a házatoknál, hátha összefutunk.

Amikor megfordultam, jókedvűen mosolyogva állt velem szemben. A szemüvege keretén megcsillant az utcai lámpa fénye, a haja kócosan meredezett a feje búbján.

- Otthon voltam, olvasgattam – hebegtem, mert sikerült zavarba hoznia a hirtelen megjelenésével. A megjegyzése, hogy háromszor is megpróbált elcsípni engem, hogy beszélhessen velem, nagyon meghatott és meg is nyugtatott. – Csak az előbb kaptam meg a leveledet, de itt a válasz – sután a kezébe nyomtam a borítékot.

Olvasás nélkül a dzsekije belső zsebébe csúsztatta, közben engem nézett.

- Akkor holnap?

- Honnan tudod, hogy holnapot írtam? – csodálkoztam rá. - Gondolatolvasó vagy?

- Dehogy, de reménykedtem, hogy nem 2020-at írtál – nevetett rám.

Az én nevetésembe egy kis kínos feszengés is vegyült.

- Azt hittem, haragszol rám.

- Miért kellene? – a szempárja csodálkozva tágra nyílt. - Őszinte voltál velem, amit nagyra becsülök benned, és egyébként is igazad volt – rándított egyet a vállán. - Én vagyok az ostoba, hogy túl hamar akartam a színpadra állni, amikor még nem is vagyunk készen.

- Ha a saját szorgalmadat átragasztod a társaidra, akkor legközelebb nagyobb sikert arathattok majd – mosolyogtam jóval magabiztosabban, miközben hatalmas kő esett le a szívemről. Most sikerült teljesen megnyugtatnia.

- Így legyen! – bólintott. - De őszintén bevallom, most egy ideig biztosan elkerülöm azt a kocsmát és a színpadot is, és kizárólag a gyakorlásnak szentelem magamat.

Az arcát fürkésztem.

- Miért? Történt valami, miután elmentünk James-szel?

Nevetve kérdezett vissza.

- Valami újdonság? Azon kívül, hogy valaki átordított a pulton, miközben a srácokkal kifelé mentünk, hogy „Jó szarok voltatok, kispöcsök”?

Sértődötten felhúztam az orromat.

- Csak egy a szokásos idióták közül.

- Ne törődj vele, én már hozzászoktam a beszólásokhoz, nem ezzel fognak a lelkembe gyalogolni. Inkább az zavart, hogy még a srácok is érezték, hogy rémesek voltunk. De most gyere, hazakísérlek, mielőtt kikapnál, hogy idekinn ácsorogsz a sötétben – vigyorgott rám, majd meglepő természetességgel átkarolta a vállamat és maga után húzott. Én hagytam, de felvont szemöldökkel néztem fel rá.

- Úgy érzed, hogy elegendő hatalommal bírsz, hogy megvédj?

Most ő húzta fel a szemöldökét, meglepettséget színlelve.

- Mintha nem tudnád, ki áll melletted.

- Ki is? – tudakoltam ártatlan képpel.

- Nigel. Nigel John Taylor – közölte ő komoly arccal.

Nem tudtam megállni nevetés nélkül és játékosan civakodtunk, amíg meg nem érkeztünk a házunk elé.

- Holnap négykor? – nézett rám John.

Bólintottam.

- Nekem megfelel.

- Akkor itt találkozunk.

Hirtelen elöntött a vágy, hogy megöleljem őt – de nem akartam megijeszteni, így inkább sietve búcsút intettem neki és már el is tűntem a bejárati ajtó mögött. Élveztem, hogy úgy tudtam bolondozni vele, mint a bátyámmal, de egy kicsit korainak éreztem egy ilyen érzelemnyilvánítást – vagy inkább csak nem akartam kínos helyzetbe kerülni azzal, hogy ő nem szívesen viszonozná.