Május (1978)

Teltek a hónapok és Johnnal egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

A tél érkeztével a kerékpárjaink a garázsba kerültek, helyette nagyokat sétáltunk a környéken vagy beültünk egy belvárosi kávézóba és ott beszélgettünk. Bármiről órákig el tudtunk társalogni, mivel hozzám hasonlóan őt is érdekelték a könyvek és a világ dolgai, és nemcsak a zene kötötte le a figyelmét. Ő türelmesen hallgatta az egyiptológiai témájú vagy a repüléssel kapcsolatos kiselőadásaimat, én pedig lelkesen figyeltem, miközben akkordokról, dalszövegekről és James Bond-filmjelenetekről mesélt. Időnként együtt mentünk a Wythall könyvtárba vagy eltöltöttünk néhány órát a Balti Triangle-ben, ahonnan ritkán tértünk haza üres kézzel. Egyszer Angelinát is magammal vittem, de őt nem igazán nyűgözte le John és nehezen leplezte, mennyire unatkozik velünk. Akkor adtam fel a dédelgetett tervemet, hogy összehozom őket.

Az egyik belvárosi kiruccanásunk után a szüleim kérdőre vontak: járok-e Johnnal. Olyan durcásan adtam az értésükre, hogy csupán barátok vagyunk, hogy többet nem is zaklattak ezzel a témával és megjegyezték, hogy nem bánják, ha időnként elhívom őt hozzánk. Gondoltam, hogy a saját szemükkel akartak megbizonyosodni arról, hogy valóban nincs közöttünk semmi olyasmi, amitől tartottak. Ennek ellenére nem sűrűn töltöttük az időt nálunk, jobban szerettünk kettesben bóklászni a városban.

Emlékszem a napra, amikor először találkoztam John szüleivel. Két héttel karácsony előtt történt, éppen a kedvenc kávézónkból jöttünk. John vetette fel az ötletet, hogy ugorjunk fel hozzájuk, mielőtt hazakísér, mert meg akarta mutatni nekem a legújabb szerzeményét, a Heroes kislemez ausztrál változatát, amelyen Bowie németül és franciául is előadta a kedvenc dalomat. Hogyan is mondhattam volna nemet?

Jack és Jean Taylor jóval idősebbnek látszott, mint amennyire számítottam – John késői baba lehetett. Mindketten egyszerűen öltöztek, udvariasan és nagyon kedvesen fogadtak. A bemutatkozások után egy ideig a nappaliban üldögéltünk négyesben, beszélgettünk és csokoládés süteményt ettünk. A társalgás az iskolai tanulmányainkkal indult. Kiderült, hogy John már mesélt rólam, mert a jövőbeli karrierem terve nem keltett meglepetést, ám a repülőkről hamarosan az autókra terelődött a szó, ami rögvest felderítette Mr Taylort és elemébe lendült, úgy számolt be arról, mit bütykölt aznap a saját járgányán. Később segítettem elmosogatni Mrs Taylornak és vele süteményreceptekről csevegtünk. Kellemesen éreztem magamat a társaságukban és az sem zavart, hogy észrevettem, ahogyan időnként kutatóan pillantottak rám. Ha a saját szüleim azon tűnődtek, járunk-e Johnnal, sejtettem, hogy a Taylor házaspárt is ez foglalkoztatta, de gyorsan rá kellett jönniük, hogy a mi esetünkben szó sem volt romantikus kapcsolatról.

Mielőtt hazaindultam volna, John felvitt a szobájába. Miután meghallgattuk a Heroes-t, megmutatta a könyveit, a lemezeit, a gyermekkori játékkatona-gyűjteményét és a két gitárját (még azt is megengedte, hogy egy kicsit pengethessem őket), majd hazakísért. A kapuban, amikor elbúcsúztunk egymástól, ölelt meg először. Váratlanul ért, amikor hirtelen magához szorított és a meglepetéstől levegőt sem kaptam, de nagyon boldoggá tett.

- Köszönöm, hogy ilyen kedves voltál a szüleimhez.

Csodálkozva, kissé értetlenül néztem rá: eleve az udvarias modor megköveteli a kedvességet, ha látogatóba megyünk valakihez, ráadásul nagyon szeretetreméltónak találtam a szüleit, így nem viselkedhettem másképp. Őt nem győzhettem meg.

- Nekem ez sokat jelent – azzal egy gyors puszit nyomott a homlokomra, sarkon fordult és további szó nélkül távozott.

Az ölelés okozta meglepetést tovább fokozta a puszival, teljesen ledöbbentett, de nem ácsoroghattam odakinn, mint egy sóbálvány. James-nek nem számoltam be ezekről a fejleményekről, viszont az almáját majszoló Richey-vel megosztottam a gondolataimat. Úgy tűnt, őt nem lepte meg a dolog.

December 26-án látogatást tettem a Taylor-házban, hogy átadjam a saját kezűleg, külön hármójuknak sütött püspökkenyeret, majd elfogadtam a lelkes invitálást és ott maradtam egy félórára. Mrs Taylor addig kínálgatott a finom süteményeivel és a házi készítésű jeges teával, amíg pukkadásig nem lettem - John nevetett is rajtam, amikor látta, hogy a hasamon feszülő szoknyámat nézem aggodalmaskodva.

A Shock Treatment még négy fellépést adott, mielőtt feloszlott, és én mindegyiken megjelentem. Az utolsó után John bemutatott egy alacsony, hirtelenszőke hajú fiúnak, akinek szív alakú arcában tengerkék szempár csillogott.

Nicholas James Bates alig két héttel volt fiatalabb nálam, feltűnően színes stílusban öltözött, és sminkelte magát. Rajongott a zenéért és a divatért, ha éppen nem a divatmagazinokat bújta, akkor az édesanyjától kapott szintetizátoron gyakorolt. John őt tartotta a legjobb barátjának és láttam az arcán, mennyire örült annak, hogy hamar megtaláltam a közös hangot Nickkel. Hármasban jártunk el péntekenként a közeli pizzériába, ahol a két fiú hatalmas álmokat szőtt, hogy zenekart alapítanak, és a zenéjükkel meghódítják az egész világot.

Mialatt John végleg otthagyta a főiskolát, hogy a zenére összpontosíthasson, én gőzerővel készültem a vizsgáimra és a felvételire. Egymást támogattuk a terveink megvalósításában és ha valamelyikünk elcsüggedt, a másikunk mindig teljes erőbedobással küzdött azért, hogy jó kedvre derítse és újult erőt öntsön belé.

1978 tavaszán a két fiú úgy döntött: eljött az idő, hogy megalapítsák a bandájukat, amely a Duran Duran nevet kapta. Egyik este John meglátogatta Nicket, akinek a szülei éppen az esti filmhez készülődtek. Amikor a fiúk megtudták, hogy a Barbarella-ról van szó, a gyönyörű Jane Fondával a főszerepben, ott ragadtak a képernyő előtt. Nem bánták meg, ráadásul a film egyik szereplője, a gonosz tudós Dr Durand Durand remek ötletet adott nekik. Ő ihlette a zenekar nevét.

Amint megszületett a banda neve, felgyorsultak az események. Néha John annyira elfoglalt volt, hogy napokig nem találkozhattunk, de minden este felhívott telefonon és beszámolt az aznapi eseményekről. Ezúttal az elektromos gitár mellett döntött, Nick a billentyűsök mellett a dobszólamokat is magára vállalta, az énekes és a basszusgitáros szerepét pedig két ismerőse töltötte be, Stephen Duffy és Simon Colley. Okulva a Shock Treatment hibáiból, ezúttal kevesebb fellépést vállaltak, viszont annál lelkiismeretesebben gyakoroltak és saját dalokon is dolgoztak. Emellett esténként a Rum Runner nevű népszerű klubban dolgoztak: John ajtónállóként, Nick pedig DJ-ként keverte a zenét, éjszakánként tíz fontért.

A csapat alig egy évet élt meg ebben a felállásban, amikor Duffy és Colley is távozott.