Előszó

Senki még csak nem is képzeli, hogy az ember milyen jól tud hazudni a saját szívéről – írta Yukio Mishima a Thirst for Love című regényében.

Mennyire igaza volt!

Az ember, ha megfelelő mértékű önfegyelemmel és erős motivációval rendelkezik, nagyon ügyesen tudja titkolni az érzéseit, akár önmaga, akár mások előtt, és nem törődik azzal, milyen árat kell majd fizetnie érte.

Talán ő maga sem képes szembenézni a ténnyel, hogy egy addig ismeretlen személy hirtelen mennyire fontossá vált a számára, hogy olyan érzelmeket korbácsolt fel benne, amelyekről nem is álmodott, és amelyek mostanra teljesen felforgatták a korábban csendes kis világát. Rémületet kelt benne a változás, a lehetőség, hogy elveszítheti önmagát, azt a kevés hatalmat és irányítást önmaga felett, amellyel addig a percig dicsekedhetett. Minden porcikájában attól retteg, hogy vágyainak tárgya valamilyen módon tudomást szerez az érzéseiről, és mivel nem képes azt viszonozni, (félelmeinek és megcsappant önbizalmának köszönhetően erre látja a legnagyobb esélyt), mélyen megsebzi őt és összetöri a szívét, és egyúttal elszakad az a vékony, rokonszenvből, barátságból és bizalomból szőtt fonal, amely addig összekötötte őket.

Önmaga vagy mások érdekében leplezi el a gyengéd érzelmeit? – talán nem is fontos. Ami számít, az a végeredmény, hogy bármire hajlandó és képes azért, hogy megőrizze a szíve legféltettebb titkát.

Azt a féltve őrzött és mély szeretettel dédelgetett titkot, amelyet csupán a legnagyobb magányban és a legpuhább kezű óvatossággal bont ki abból a drágakövekkel díszített, vörös bársonnyal bélelt kis ládikából, amelyet gondosan a legfinomabb selymekbe bugyolált és elrejtett a szíve legmélyén. Kibontja és könnyektől csillogó szemekkel gyönyörködik benne, mert a titok egyszerre okoz neki fájdalmat és örömöt. Miközben a szíve sajog a kíntól és a viszonzatlan érzelmektől, büszkeséggel tölti el a tudat, mi mindenre volt képes önmaga és a szeretett személy megóvása érdekében. Azzal hitegeti magát, hogy helyesen cselekedett és esze ágában sincs szembenézni azzal a kérdéssel, vajon mi történhetett volna, ha a másik utat választja és merészen felfedi önmagát.

Vannak titkok, amelyek örökre eltűnnek a kincses ládában, ám a legtöbbjük a tulajdonosa gyengeségének áldozatává válik és előbb vagy utóbb mindig napfényre kerül. Kipattan, mint egy erőtől duzzadó rózsabimbó és már nem számol a következményekkel. Vagy hatalmas pusztítást okoz, vagy elhozza azt a várva várt boldogságot, amelyről mindannyian ábrándozunk.

Egy esős őszi napon ismertem meg Johnt. Akkoriban még a Nigel névre hallgatott, vastag lencséjű rémes szemüveget viselt és a második keresztnevét nem használta. Ki gondolta volna, miből lesz a cserebogár.