Attól a pillanattól fogva, hogy John felvont szemöldökkel és fagyos arccal eltűnt a bejárati ajtó mögött, megállás nélkül dolgozott bennem a lelkiismeret-furdalás. Ez meglepett, mert nem értettem, miért nem tudtam túllépni az ismeretlen fiún, akivel mindössze néhány szót és félszeg pillantást váltottam. Noha a mosolyát és a pillantását elbűvölőnek, a félénkségét pedig rokonszenvesnek tartottam, nem sokat mutatott magából, amivel lenyűgözhetett volna bárkit is. Hozzám hasonlóan zárkózottnak, magányos farkasnak tűnt – ha jobban belegondoltam, talán éppen ez vonzott hozzá. Az arcán tükröződő megbántottság a lelkemet kavarta fel és rosszul esett a tudat, hogy akaratlanul is megsértettem, noha úgy sejtettem, hogy valószínűleg ő már elfelejtette a történteket. Ennek ellenére nyugtalanul vártam a lehetőséget, hogy kiküszöböljem a csorbát.

Már a találkozásunk előtt is a házuk előtt vezetett el az utam, bárhová is mentem, ám attól fogva más szemmel tekintettem arra az útszakaszra. Próbáltam természetesen viselkedni, ezért nem pislogtam fel az emeleti ablakra, hátha meglátom Johnt, amint éppen kibámul az üvegen. Csupán a szemem sarkából figyeltem, van-e mozgás a bejárat környékén és abban reménykedtem, hogy a következő pillanatban felbukkan a küszöbön és válthatok vele néhány szót, amelyben azonnal bocsánatot kérhetnék tőle.

Három nappal később újra láttam őt.

Éppen a postáról igyekeztem hazafelé, és ahogyan közeledtem a Heath Road 55-höz, azon töprengtem, vajon John hogyan tölti a hétvégéjét. Talán hozzám hasonlóan egy izgalmas könyvbe temetkezik majd, tűnődtem, így még kevesebb esélyem lesz arra, hogy összefussak vele. Amennyire ilyen kurta ismeretség alapján megítélhettem, olyan fiúnak tűnt, aki szereti a magányos elfoglaltságokat, amiket csekély számú barátaival is megoszthat. Ha azonban szombat délelőtt elkísérné a szüleit a hétvégi nagy bevásárlásra a közeli Tesco-ba, gondoltam növekvő lelkesedéssel, akkor a kilátásaim sokkal fényesebbek lehetnének, hiszen azon a napon James-szel mindig a szüleinkkel tartottunk.

Annyira elbambultam a különböző lehetőségek felvázolásában, hogy csak akkor döbbentem rá, hogy nekiütköztem valakinek, amikor az illető felkiáltott.

- Hahó!

Ijedtemben hátraugrottam és hevesen dobogó szívvel néztem Johnra, aki előttem állt, sötétkék tréningruhában, a kerékpárja kormányát fogta és úgy nevetett, szélesre húzott szájjal, hogy szinte az összes fogát láthattam. Homlokába hulló haja még kócosabbnak látszott, mint a múltkor, ám a szemüvege mögött most huncutul csillogott a szeme és arra gondoltam, mennyire jól áll neki, amikor mosolyog vagy éppen nevet.

- Ne haragudj, John – szabadkoztam köszönés helyett.

Mosolyogva felvonta a szemöldökét.

- Miért szólítasz a második keresztnevemen?

Gondolkodás nélkül jött a válaszom.

- Mert szerintem az jobban illik hozzád.

Magyarázatot kért, mire megvontam a vállamat.

- A Nigel név hallatán inkább egy hosszú szakállú öregember jut az eszembe, aki a kandalló előtt ülve pipázik és újságot olvas.

Nagyot nevetett a jellemzésemen.

- Nekem is jobban tetszik a John, de a szüleim választották a sorrendet, szóval nem tehetek semmit. No, most mennem kell. Szia – azzal rámmosolygott, majd elfordult és tolni kezdte maga előtt a kerékpárt. Mielőtt még nyeregbe pattanhatott volna, végre sikerült kinyögnöm azt, amire már majdnem négy napja készültem:

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled.

Megállt és fürkésző pillantással fordult vissza felém.

- Miért kellene bocsánatot kérned? – a hangjából őszinte meglepődés csendült ki. Ahogy sejtettem: már nem is emlékezett az esetre.

Kicsit elpirultam, miközben a hátam mögött az ujjaimat tördeltem.

- A múltkoriért. Amikor bemutatkoztál és én nevettem. De nem rajtad nevettem – tettem hozzá sietve – csak olyan furcsa volt, és egy kicsit vicces is, ahogy kimondtad a nevedet. Arra emlékeztetett, amikor James Bond bemutatkozik. Tudod: a nevem Bond, James Bond.

A tekintetében váratlanul mintha érdeklődés csillant volna meg. A kerékpár kormányát még mindig markolta, ám a száján mosoly bujkált és nem indult tovább.

- Szereted a Bond-történeteket?

Vállat vontam.

- Nem mondanám, hogy hatalmas rajongó vagyok, de a filmeket szívesen megnézem.

- Olvasni nem szoktad?

- Imádok olvasni, de Fleming könyveire még nem kerítettem sort.

- De tervezed?

- Bevallom, még sosem jutott az eszembe - magyaráztam. - Annyi minden érdekel, és amikor a könyvtárban vagyok, néha azt sem tudom, melyik részlegbe menjek először.

Kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy rendőrségi kihallgatáson lettem volna, olyan gyorsan követték egymást a kérdései. Fogalmam sem volt arról, milyen célt szolgálnak és hová akar kilyukadni.

Ekkor a fejével balra intett.

- A Wythall parkba készülök. Lenne kedved csatlakozni?

Képtelen voltam elrejteni a megdöbbenést az arcomon.

Egy fiú, akinek csak a nevét és a lakcímét tudtam, és aki a múltkor hozzám sem mert szólni majdnem tíz percen keresztül, amikor egymás mellett siettünk az esőben, most hív, hogy tegyek vele egy kisebb biciklitúrát?

- Tényleg?

Somolyogva bólintott, majd kisimította a frufruját a homlokából.

- Tényleg. Ezzel is kimutatom, hogy nem haragszom, amiért a múltkor kinevettél.

- De én nem… - nyögtem zavaromban.

Vigyorogva a szavamba vágott.

- Tudom. Csak vicceltem. Na, akkor jössz?

Nem kellett kétszer mondania.

- Naná – vágtam rá.

- Akkor gyerünk, mielőtt esni kezd az eső – tette hozzá nevetve.

A bal oldalán tolta a biciklijét, mialatt mellette sétáltam és arra gondoltam, mennyire a kedvemre való a humorérzéke.

Megelőzve a kínos csend kialakulását, és mivel egy kicsit fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ártatlan hangon megkérdeztem, melyik egyetemre jár.

- Egyelőre utolsó éves vagyok az Abbey High School-ban – felelte somolyogva.

Erre nem számítottam és annyira meglepett, hogy elakadt a szavam – úgy tűnt azonban, hogy ő már hozzászokott a hasonló reakcióhoz, mert széles mosolyt villantott rám.

- Idősebbnek gondoltál a magasságom miatt, ugye? Gyakori tévedés.

- Tényleg idősebbnek hittelek – ismertem be. – De nemcsak a magasságod miatt. Túl komolynak látszol a korodhoz képest. Azok a srácok, akiket ismerek, nagyszájú, ostoba alakok, akik csak melegedni járnak a suliba.

- Tehát téged nem zavar, ha egy srác csendes? – érdeklődött.

- Nálam mindenképpen jó pont. Szeretek hülyéskedni, de ha valaki állandóan hülye, azt nem bírom – vágtam egy fintort.

Hamiskás arckifejezéssel felvonta a szemöldökét.

- Nem is gondolnád, milyen ökörségekre vagyok képes.

Nagyvonalú mozdulattal legyintettem.

- Bármit kinézek belőled, ha ez megnyugtat.

Őszintén megdöbbentett, mennyire felhőtlenül cseverésztem vele, olyan stílusban, mintha régi bizalmas barátok lennénk, nem pedig idegenek. Egyszerűen ömlött belőlem a szó, gondolkodás nélkül – ez egyáltalán nem volt jellemző rám.

Önelégült képet vágott, majd elnevette magát és a pillantásán láttam, hogy szórakoztatja a beszélgetésünk. Hogy biztonságosabb vizekre evezzek, a továbbtanulási terveiről kérdeztem.

Hanyagul megrántotta a vállát.

- Egy művészeti sulira gondoltam, de még képlékeny a dolog.

Amikor a házunkhoz értünk, beszaladtam a hátsó kertbe a kerékpáromért és tudattam az ott cigarettázó anyámmal, hová megyek egy barátommal. (Szándékosan nem említettem nevet, hogy ne kelljen magyarázkodnom, mert nem akartam megvárakoztatni Johnt, aki már a nyeregben ülve várt rám.) Anyámat annyira lefoglalta a szomszédasszonnyal való csevegés, hogy nem is érdeklődött a részletek felől.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés