En – a japánok így nevezik azt a különleges kapcsolatot, amely egy egész életen át tart két olyan ember között, akiket a véletlen hozott össze, nem pedig vérségi kötelék. Lehetnek közeli barátok vagy szenvedélyes szerelem fűzheti össze őket, talán a sors évekre elválasztja őket egymástól - valamilyen formában mindig jelen lesznek egymás életében, bármennyire is próbálnának tenni ellene. Talán hosszabb időre elszakadnak egymástól, anélkül, hogy hírt kaphatnának a másikról, mégsem múlik el nap, hogy ne gondolnának titokban a szeretett személyre, és amikor újra találkoznak, úgy érzik, mintha egyetlen pillanat sem telt volna el azóta, hogy utoljára látták egymást. Az addig kínzó hiányérzet azonnal köddé válik, és olyan természetes egyszerűséggel veszik fel újra a beszélgetés fonalát, mintha csupán előző este váltottak volna szót. Ahogyan a romantikus regényekben olvasható: senki és semmi nem állhat közéjük.

Sok-sok évvel később, amikor az Egy gésa emlékiratai-ban erről a kapcsolatról olvastam, akkor döbbentem rá, hogy John és közöttem kezdettől fogva létezett az en. Egy váratlan találkozásnak köszönhetően botlottunk egymásba és gyorsan egymásra hangolódtunk. Eltérő természetünk és életvitelünk ellenére a több, mint három évtized alatt bármi is történt közöttünk, bármennyire is távol vetett minket egymástól a sors, (mind fizikai, mind lelki értelemben), a kettőnket összekötő kapocs mindig szoros maradt. Ha ezt korábban tudtam volna, sok álmatlan éjszakától, könnytől és fájdalomtól megkímélhettem volna magamat. A legtöbb embernek valamilyen módon meg kell fizetnie a boldogságért, mert az rendszerint nem ezüsttálcán érkezik.

A hónap utolsó három napja gyorsan és izgalmasan telt el.

Pénteken az ebédszünetben meg kellett küzdenem Angelinával. Már azt is túlzásnak éreztem, mennyire romantikusnak találta az első találkozásomat Johnnal a zuhogó esőben, ám amikor a fejébe vette, hogy John azért hívott el a koncertjére, mert tetszettem neki – képtelen voltam uralkodni magamon. Annyira nevetséges volt a gondolat, hogy nem törődve azzal, mekkora nézőközönségre tehetek szert, az ebédlő közepén harsány nevetésben törtem ki. Angelina duzzogva nézett rám és értetlenkedett: mit tartok ezen olyan mulatságosnak, hiszen John csak két évvel idősebb nálam, éppen ideális lenne a korkülönbség.

- Először is: még csak kétszer találkoztunk! Talán ha úgy néznék ki, mint például Brigitte Bardot, akkor le tudnám venni a lábáról ilyen rövid idő alatt, de így! – végigmutattam magamon, fanyar vigyorral – Esélytelen. És azt sem hiszem, hogy John bárkit is randevúra merne hívni. Nagyon gátlásos a szemüvege miatt.

Jelentéktelen arcommal, sötétbarna hullámos hajammal és sovány testemmel a szürke egerek táborát gyarapítottam, akikre nem figyelt fel senki. Ugyanakkor azt könnyedén el tudtam volna képzelni, hogy Johnnak megtetszik Angelina – hiszen ő volt az egyik legszebb lány az iskolában, selymes aranyszőke hajával, tökéletes babaarcával, karcsú alakjával és a tündéri mosolyával. Noha nem érdekelte James Bond és a kalandtörténetek, bizonyára találtak volna közös témát, hiszen mindketten szerettek olvasni és zenét hallgatni. Arra gondoltam: talán éppen ez a koncert lenne a tökéletes alkalom arra, hogy összeismertessem őket egymással és ki tudja, mi lenne belőle később.

Láttam, hogy Angelina ellenkezni akar, így a tenyeremet a szájára szorítottam.

- Erről hallani sem akarok többet. A legjobb barátnőm vagy, de ezt még tőled sem bírom elviselni. Inkább az érdekelne, hogy velem tudsz-e jönni? Elengednek a szüleid?

Szomorúan megrázta a fejét: a hétvégét a nagyszüleinél szándékoztak tölteni Sheffieldben. Megígértette velem, hogy részletesen beszámolok a koncertről és mindent megfigyelek, beleérve John velem szemben tanúsított viselkedését. Az utóbbi megjegyzését már válaszra sem méltattam, nehogy lovat adjak alá.

Amint James hazaért az egyetemről, azonnal lefoglaltam őt magamnak és megkértem, jöjjön el velem a koncertre. Mialatt az ölében fekvő Lily macskánkkal birkózott, rám vigyorgott.

- Éreztem én, hogy be vagy sózva valami miatt.

Felvontam a szemöldökömet.

- Ne kezdd már te is.

- Mit ne kezdjek?

- Angelina szerint John azért hívott el, mert tetszem neki.

- És mi ezzel a baj?

- Csak annyi, hogy ez hülyeség. Te pedig, gondolom, azt fogod mondani, hogy nekem tetszik John és most azt sem tudom nagy izgalmamban, melyik ruhámat vegyem fel holnap.

Nevetve megrázta a fejét.

- Kivételesen nem erre gondoltam. Ismerlek jól, tőled távol áll Angelina romantikus hajlama és az, hogy minden srácba belezúgj, aki kedves hozzád. Egyébként sem ömlengtél Johnról, ami szintén biztos jele annak, hogy nincs itt szó semmiféle l’amour-ról.

- Végre valaki, aki tényleg ismer engem - sóhajtottam. - Nem is értem, miért kellene olyan szerelmes természetűnek lennem, mint a kortársaimnak. De akkor mire értetted a besózást?

- Természetesen a koncertre. Nem szoktál eljárni itthonról, és apa meg is nyúzna, ha tudná, hová akarsz menni – nevetett, majd gyorsan hozzátette – de nem kell aggódnod, mert elkísérlek. Egyrészt meg akarom nézni magamnak a barátodat és mindig kíváncsi vagyok az új bandákra is. A nevük alapján egy kis punkrockra számítok.

- Hát John nem valami punkos külsejű – vallottam be. - Sőt. Inkább úgy néz ki, mint egy könyvmoly a konzervatóriumból.

- Gondolom, a suliban nem fog zöld tarajjal és fél kiló biciklilánccal a nyakában flangálni, szóval a külsejétől eltekintve még simán lehet punk.

Így szombaton James-szel jelentem meg a megadott időben a Murphy’s bejáratánál.

John újabb jó pontot szerzett nálam, mivel ő is pontosan érkezett – zöld taraj és punk szerelés helyett rozsdabarna ingben és kordbársony nadrágban. Meglepődött, amikor meglátta, hogy nem egyedül jöttem, ám kedvesen mosolyogva szorított kezet a bátyámmal, majd bevitt minket magával és a színpad előtt szerzett nekünk egy asztalt.

A koncert valóban felért egy sokk-kezeléssel. John és három srác kissé megilletődötten állt a színpadon, mozdulatlanul, mintha a padlóhoz szögezték volna őket. Előadtak két-két dalt a The Stooges-től és a Sex Pistols-tól, majd egy saját szerzeményt, igencsak egyedi stílusban, végül a megdöbbent közönség szeme láttára szó nélkül levonultak a színpadról. Az egyik srác végig háttal állt nekünk, bár ez engem egy cseppet sem zavart, mivel egész idő alatt az elektromos gitáron játszó, rezzenéstelen arcú, sápadt Johnt néztem.

- Ez érdekes volt – jegyezte meg James szűkszavúan.

Én egyszerűen szóhoz sem jutottam és akkor is csak biccenteni tudtam, amikor közölte, hogy muszáj kimennie a mosdóba. Nem számítottam profi bandára vagy előadásra, hiszen tudtam, hogy nem régóta zenélhetnek együtt, mégis pofoncsapásként ért a rideg valóság.

Amikor a következő pillanatban John izgatott mosollyal megjelent és leült mellém, látszott, hogy igazán kíváncsi a véleményemre.

- Nos? Tetszett?

- Ez érdekes volt – idéztem a bátyámat.

- Ne kímélj. Pocsékok voltunk – a higgadt hangja ellenére forró lelkesedéssel csillogott a szempárja.

Próbáltam diplomatikus maradni.

- A punk nem az én stílusom, így nem mondhatok hozzáértő ítéletet, és különben is, nem sok tapasztalat áll mögöttetek, és ez meglátszott a fellépésen, de ezen javíthattok idővel, ha szorgalmasan gyakoroltok - végül akaratom ellenére igencsak nyers formában kitört belőlem az őszinteség. - Bár gondolom, az sem ártana, ha tudnátok játszani a hangszereiteken és nem olyan arccal állnátok a színpadon, mintha foghúzásra várnátok.

Az ajkamba haraptam kínomban, miközben John arcát fürkésztem, de már nem szívhattam vissza a szavaimat. Ő nem sértődött meg, az arca legalábbis mozdulatlan maradt, majd szelíden elmosolyodott:

- Tudtam, hogy többet kellett volna gyakorolnunk.

- Ne haragudj, nem akartam ilyen kegyetlenül fogalmazni – nyögtem kényszeredetten.

Megvonta a vállát, még mindig mosollyal az arcán.

- Ne aggódj. Hálás vagyok, amiért őszinte voltál velem. Nem a te hibád, hogy nem tudtál jót mondani egy pocsék fellépésről.

Ekkor megjelent James és indítványozta, hogy induljunk haza. (Gyanítottam, hogy szeretett volna kimenteni a kínos helyzetemből, ezért akart azonnal távozni.) Tőle John nem kért véleményt – szerencsére. Nálam nyersebb már csak a bátyám lehetett volna.

Kurtán búcsút vettünk egymástól. Tudtam, hogy John őszinteséget várt tőlem, de bizonyára jobban örült volna annak, ha egy cseppnyi elismeréssel illetem a műsorukat, ahelyett, hogy a padlóba döngölöm. Rosszul éreztem magam, így kaptam James ajánlatán: nem bírtam volna tovább maradni. John sem marasztalt és ezt annak tudtam be, hogy mégiscsak haragszik.

Amikor kiléptünk az utcára, beszámoltam James-nek arról, mi történt a távolléte alatt – miközben igyekeztem palástolni rohamosan növekvő rosszkedvemet.

- Ezért lógatod az orrodat? – ölelt magához.

- Nem akartam megbántani őt. Most biztos nagyon haragszik rám.

- Egyértelmű, hogy nem esett olyan jól neki a kritika, hogy nem tudtál megdicsérni semmit, de legalább nem hazudtál. Én részemről ezt értékelném, nem a hízelgést.

Nem tudott megvigasztalni. Szomorúan és dühvel telve feküdtem le és egész éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Szerettem volna, ha megjelenik egy jó tündér és visszaforgatja az időt, hogy ismét ott ülhessek John mellett a kocsmában és újra feltegye a kérdését – pedig tudtam, hogy a véleményem nem változna, és nem hazudnék neki. Füllentettem már nem is egyszer, de Johnnal szemben nem akartam bevetni ezt a fegyvert.

Vasárnap ki sem dugtam az orromat a házból, inkább az ablak alatt az egyik kedvenc Jane Austen-regényembe temetkeztem, miközben Richey körülöttem száguldozott vidáman és látványos szaltókat vetett a parkettán. A nyomtatott szöveg helyett csak John mosolygó arcát láttam magam előtt és arra gondoltam, milyen szomorú, hogy a barátságunk már azelőtt véget ért, hogy egyáltalán elkezdődhetett volna.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés