Már kisgyerekként is visszahúzódó voltam, utáltam szerepelni és mások előtt beszélni, és ez később sem változott.

Hogy ne vegyen észre senki, el akartam tűnni a tömegben, amelynek ízlése távol állt tőlem, ugyanakkor fűtött egyfajta vágy, hogy valamilyen módon kitűnjek a többiek közül. Olyan regényeket olvastam, amikről a kortársaim nem hallottak vagy csak fanyalogva vettek a kezükbe. Folyton az ókori Egyiptommal kapcsolatos könyveket bújtam a könyvtárban és rajongtam Che Guevara-ért, miközben a korombeli lányok az órák alatt a Jackie legújabb számát lapozgatták és popsztárokat bálványoztak. Minden nap meghallgattam valamelyik kedvenc lemezemet, de közben olyan zenére vágytam, amit addig még nem játszott senki. Ami menőnek számított, az nem engem érdekelt – amit furcsának tartottak, az inkább megragadott.

Gyakran eltöprengtem azon, vajon ennek a lázadásnak köszönhető-e az, hogy tizenhárom évesen a fejembe vettem: ha törik, ha szakad, pilóta lesz belőlem. A szüleim meglepetten csóválták a fejüket, amikor meghallották, milyen terveket dédelgettem, de nem szóltak ellene semmit és fizették a magántanárt, aki külön órákat adott nekem matematikából és fizikából. Egyedül James látta bennem a lehetőséget, mindig bátorított és megígérte nekem, hogy ha elérem a megfelelő kort, szerez nekem egy repülőoktatót.

Amikor Johnnal összebarátkoztunk, kicsit félve vártam, hogy alávethessem a tesztemnek: mit szól a karriertervemhez? Természetesen nem szakítottam volna meg vele a kapcsolatot, ha kinevetett volna, viszont a csalódásom határtalan méreteket öltött volna.

Az esti találkozónkat követő délután nem sokkal a megbeszélt időpont előtt John a kapunk előtt ácsorgott a kerékpárjával. Miután megjártuk a legutóbbi útvonalunkat a parkban és kiélveztük a csípős őszi levegőt, a kerítésünknek dőlve újabb félórát beszélgettünk. A zene, a könyvek és a filmek kimeríthetetlen témáknak bizonyultak.

Amikor James az egyetemről hazaérve elsétált mellettünk, mindkettőnket üdvözölve, majd besietve a házba, John az órájára nézett.

- Huh, de elszaladt az idő! Még tanulnom sem ártana ma. Pénteken találkozom néhány haverommal, de előtte lenne kedved összefutni? Így négy körül, mint ma?

- Sajnálom, akkor nem érek rá – ráztam meg a fejemet egy csalódott fintor kíséretében. - Különórám lesz.

Nagy szemeket meresztett rám.

- Pénteken? És miből? Miből szorulsz te korrepetálásra?

Tálcán kínálkozott a remek alkalom, amit gondolkodás nélkül meg is ragadtam. Az ujjaimat tördelve a hátam mögött közöltem vele, milyen tantárgyakból és miért járok különórákra hetente kétszer.

Nem nevetett, csak még csodálkozóbb arcot vágott, a szája nyitva maradt, úgy meredt rám meglepetten – én pedig boldog voltam, hogy nem kellett csalódnom benne.

- Komolyan? Pilóta? Te aztán nem semmi csaj vagy, Sophie! – kiáltotta tágra nyitott szemekkel. – Komolyan, szóhoz sem jutok. Nagyon csodálom a bátorságodat, mert én még kipróbálni sem merném. Vagyis kiskoromban egy ideig vadászpilóta akartam lenni, de mire a suliba kerültem, elmúlt ez az álmom – tette hozzá hadarva.

Hatalmas kő esett le a szívemről.

- Tudod, a legtöbben ostobának tartanak és kinevetnek. Azt mondják, semmi esélyem. Örülök, hogy te másképpen reagáltál – vallottam be, egy kicsit kínosan érezve magamat.

Komoly arccal tekintett rám.

- Azt hitted, hogy én is kinevetlek?

Egy pillanatra elnéztem a feje felett, majd összetalálkozott a tekintetünk. Aki őszinte akar lenni, az bátran nézzen a másik szemébe, feddtem meg magamat.

- Nem… vagyis reméltem, hogy nem.

Lágyan a felsőkaromra tette a kezét, kicsit megszorította, mintha így akart volna biztosítani a támogatásáról. A pillantása megértést sugárzott, és kedvességet.

- Soha nem nevetnélek ki. Egyrészt azért, mert úgy érzem, hogy te bármire képes vagy, amit a fejedbe veszel. Másrészt azért, mert méltatlannak érezném, hiszen te sem nevettél ki.

- Miért kellett volna? – bámultam rá csodálkozva.

Harsányan felkacagott, majd félresimította az arcába hulló frufruját.

- Szerinted hányan veszik komolyan az én álmaimat? Hogy elismert zenész leszek?

Igazat kellett adnom neki és rádöbbentem, hogy ha valaki, akkor ő valóban megérthet engem.

- Két álmodozó vagyunk, akikben senki nem bízik, csak saját maguk - feleltem.

- Saját magukban és egymásban bíznak – kacsintott rám, majd felém nyújtotta a jobb kezét. Kezet fogtunk és egyszerre nevettük el magunkat.

- Legközelebb vérszerződést kellene kötnünk, hogy hivatalossá tegyük a szövetségünket – vetettem fel bolondozva.

- Akkor gyorsan állapodjunk meg abban, mikor találkozunk, és úgy ütemezem, mennyit és mit fogok inni péntek este. Nem venném a lelkemre, ha miattam bűnös alkohol kerülne az ártatlan, tiszta véredbe – jegyezte meg komoly képet vágva.

- Bolond vagy. Bolondabb, mint én - kuncogtam.

John félmosollyal felvonta a szemöldökét, úgy méregetett engem.

- Köszönöm szépen. Te aztán tudod, hogyan hízelegj az embernek.

Egy rövid szópárbajt követően végül sikerült megállapodnunk abban, hogy vasárnap délután találkozunk.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés