Április (1979)

John nem keseredett el és nem adta fel az álmát: hirdetéseket jelentetett meg a Melody Maker magazinban és az egyetemi faliújságokon, és türelmesen hallgatta a csekély számú jelentkező produkcióját a meghallgatásokon, hogy megtalálja azokat a zenésztársakat, akikkel sikerre vihetnék a Duran Duran-t. Bármi is történt, a lelkesedése töretlen maradt. Nick-kel minden idejüket annak szentelték, hogy dalszövegeket írtak és zenét szereztek hozzájuk, hol az egyikük, hol a másikuk szobájában, az elkészült műveiket a barátaikon tesztelték, gyakorlásképpen pedig a kedvenc dalaikat játszották a Rum Runner tükörfalú tánctermében egészen estig, a nyitásig.

Amikor éppen nem kellett különórára mennem vagy a felvételi vizsgáimra tanulnom, minden alkalmat megragadtam, hogy csatlakozzam hozzájuk és a bárpultnál ülve hallgattam őket. Időnként megesett, hogy ott írtam meg a házi feladataimat, mert nem akartam elmulasztani a lehetőséget, hogy hallhassam őket és egy kicsit együtt lehessek Johnnal.

Nagyon hiányoztak a parkba tett kerékpártúráink és a hosszú beszélgetéseink – mostanában kevesebb ideje maradt rám, de teljes mértékben megértettem őt. Minden energiáját és idejét a zenei karrierjébe fektette és ez így volt rendjén. Ezért is értékeltem különösen, hogy amikor megállapodtunk egy időpontban, amikor majd benézek a próbára, mindig eljött elém a házunkhoz vagy az iskola elé és együtt sétáltunk a klubhoz. (Ha Angelina velem volt, egy kurta köszönés után eltűnt valamilyen kifogással – bárhogyan is próbálkoztam, nem igazán tudtam megszerettetni vele Johnt. Nem értettem, vajon a barátnőm miért nem találta őt rokonszenvesnek, amikor olyan szórakoztató, okos és kedves fiú volt, ráadásul amióta komolyabban összpontosított a zenei karrierjére, a külsejére is jobban odafigyelt. A mintás ingek és nadrágok helyett kizárólag sötét, egyszínű holmikat viselt, beszerzett néhány vörös selyemsálat, és a hajából is vágatott egy kicsit. Igaz, én korábban is helyes srácnak tartottam – ettől függetlenül a frizurájával tudtam volna mit kezdeni.)

A Rum Runnerhez vezető úton jókat beszélgettünk és nevetgéltünk, éppen úgy, mint annak idején, amikor együtt bicikliztünk, ugyanakkor John megmutatta, hogy még mindig törődött velem. Noha a gondolatait teljesen lefoglalta a banda, figyelemmel kísérte a tanulmányaimat, és őszintén érdekelte, miket tanultam vagy olvastam.

- Én teljesen hülye vagyok a műszaki dolgokhoz, kivéve persze a kocsikat és a gitáromat, de azért szeretem hallgatni, ahogyan a repülőgépekről beszélsz – közölte mosolyogva.

- Nem sokan tudnák ezt elviselni, legfeljebb te és James - nevettem. - Valamelyik nap az apámmal próbáltam erről beszélgetni, de láttam az arcán, hogy szívesebben ment volna a fogorvoshoz.

John nagyot nevetett, majd szippantott egyet a cigarettájából.

- Már előre látom, mennyire fogod élvezni az egyetemet. Végre csupa olyan emberrel leszel körülvéve, akiket az érdekel, ami téged és ráadásul minden szavadat érteni fogják.

Lelkesen felsóhajtottam.

- Már alig várom! Csak azt sajnálom, hogy itt kell hagynom James-t, Richey-t, Angelinát és persze téged.

A vállamra tette a kezét.

- De hétvégére mindig hazajössz, ugye?

- Persze – bólintottam.

- És hétköznap majd néha felhívlak - ígérte.

Máris fülig ért a mosolyom.

- Az nagyon jó lenne. Mindig tudni akarom, hogyan haladtok a bandával.

John elhúzta a száját.

- Amiatt nem kell aggódnod. Ha ilyen csigatempóban megy minden, hamarabb kapod meg a diplomádat, mint ahogy kialakul a teljes létszám.

Nemcsak a társasága miatt örültem annak, hogy John mindig velem jött - egyedül soha nem mentem volna a klubba. Nem féltem, de el akartam kerülni a kellemetlen helyzeteket.

Az egyik alkalommal, amikor éppen egyedül ültem a pultnál és a hangszereiket hangoló srácokat figyeltem, egy harminc év körüli, fekete hajú, sunyi pillantású férfi lépett hozzám. Néhányszor már láttam a bár környékén lődörögni, de nem tudtam, mivel foglalkozik és nem is érdekelt. Minden teketória nélkül felajánlotta, hogy megkínál „a legjobb minőségű kokainnal, amit ebben a városban csak kapni lehet” és közölte, hogy szívesen elcsevegne velem az egyik hátsó szobában. Abban a pillanatban teljesen ledöbbentem. Hallottam, hogy a partik alatt a hátsó szobákban alkalmi párok találtak egymásra, és akár egy pincérlányt is be lehetett csábítani egy negyedórára, és azt is tudtam, hogy bárki könnyen kokainhoz juthatott – azonban pofonütésként ért, hogy egy ismeretlen erre akart rávenni.

Felháborodottan toltam félre a felém magasodó férfit és akaratom ellenére is kétségbeesetten csengett a hangom.

- Maga normális?! Hagyjon engem békén!

A férfi vigyorogva csúsztatta a karját a derekamra.

- Ne játszd itt a szentet, te kis kurva. Örülhetnél, hogy egyáltalán rád néz valaki – tette hozzá gúnyosan.

Ebben a pillanatban szerencsére John jelent meg mellettem, fenyegetően meredve a férfira és félrelökte a karját a derekamról.

- Vigyázz a szádra és hagyd békén Sophie-t.

John magasságának hála a férfi azonnal eloldalgott. Rázott a düh – John azonban azt hitte, hogy megrémültem. Kedvesen magához húzott, majd mindkét karját körém fonta és az állát a fejem búbjára támasztotta.

- Ne félj, nincs semmi baj. Már el is kotródott az a seggfej. Mondtam, hogy vigyázni fogok rád.

Nem ellenkeztem, mert nagyon is jólesett az ölelése és a törődése. Hálásan átöleltem a derekát és a mellkasába fúrtam az arcomat, amíg lecsillapodtam. Ahogyan a szíve dobogását hallgattam, legszívesebben még maradtam volna a karjaiban, de nem akartam, hogy kényes kisbabának tartson. Amikor újra felnéztem rá, játékosan összeborzolta a hajamat és rám kacsintott.

- Elég, ha rám gondolsz, és máris itt vagyok. Tudod, a nevem Nigel. Nigel John Taylor – tette hozzá komoly arccal.

Ezzel mindig meg tudott nevettetni és most is sikerült.

- Te vagy a legjobb. Az én saját James Bondom.

John meghajolt előttem és úgy tett, mintha megbillentette volna a képzeletbeli kalapját.

- Szolgálatára, kisasszony.

Megtapsoltam, majd kuncogva intettem Nick felé.

- No, menj, folytasd a gyakorlást. Hátha véletlenül most toppan be a világ legjobb énekese és gitárosa.

- És dobosa. Egy dobos is kell. Nicknek marad elég dolga.

Nagylelkűen bólintottam.

- Rendben, akkor jöjjön még egy dobos is.

Aznap sem teljesült a kívánságom.

Noha a fiúk soha nem morogtak, időnként azért megéreztem bennük a csalódottságot: nem gondolták volna, hogy ennyire hosszú időbe és ennyi fáradtságba telik, amíg a banda teljes létszámot ölt. John arckifejezése különösen beszédes volt és láttam, hogy nem sok választja el a kifakadástól. Nick jóval türelmesebbnek bizonyult, igaz, az ő gondolatait részben lefoglalta az új barátnője, Lily, aki mindig fehér, fekete és vérvörös ruhákat, valamint feltűnő punkos sminket viselt.

Meglepett, hogy Johnt soha nem láttam együtt lányokkal, legfeljebb egy rövid csevegés erejéig, ám a rejtélyre hamar fény derült.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés