A lakosztályt lenyűgöző eleganciával rendezték be a negyvenes évek hangulatában. Minden bútor, a két karosszék, a háromszemélyes kanapé, a bűbájos tálalóasztalka felett csillogó, díszes keretbe foglalt velencei tükör és a fényesre csiszolt padló legnagyobb részét elfoglaló perzsaszőnyeg az arany és a borvörös gazdag árnyalataiban pompázott. A szoba közepén álló üvegasztalon hatalmas csokor vörös és fehér rózsa illatozott a formatervezett porcelán vázában, azonnal magára vonva a belépő figyelmét.

Emma az ablaknál áll merész szabású aranylamé estélyi ruhájában, amely megmutatta karcsú testének minden domborulatát. Vékony aranyláncán szárnyaló fecskét formázott a medálja, alig három ujjnyival formás mellei felett, bal kezének középső ujját vékony, alig látható vésettel díszített ezüstgyűrű ölelte körül. Arcán alig látszott az alapozó, telt ajkait meggypiros rúzzsal, tágra nyílt szempárját aranyfényű púderrel és fekete szempillaspirállal hangsúlyozta ki. Jobb kezében gyöngyöző pezsgővel telt kristálypoharat pihent, miközben a belváros pislákoló fényeit nézte.

Megborzongott – nem a beáramló hideg levegőtől, hanem az izgalomtól. Olyan régóta várt már erre a különleges alkalomra, hogy a dúsgazdag bankárral, Byron Wylderrel lehessen kettesben. Amióta meglátta a róla szóló cikket az újságban és megtudta, hogy a férfi visszaköltözött a városba, másra sem tudott gondolni. Minden nap azt tervezgette, hogyan juthatna a közelébe, hogyan hívhatná fel magára a figyelmét, hogyan tölthetné vele az éjszakát. Akarta őt, eszeveszetten. És most végre itt volt vele – a gyomra összeszorult az izgatottságtól, amelybe egy csepp félelem is vegyült.

Byron hanyagul az üvegasztalra csúsztatta az üres poharát, nem törődve azzal, vajon megáll-e a talpán vagy leesik a szőnyegre, majd a nőhöz lépett. Hollófekete öltönyéhez remekül illett az ezüstszálakkal átszőtt nyakkendője, amit az imént lazított meg, a hófehér ing pedig kiemelte a bőre bronzbarna színét, amelyre a múlt hónapi hawaii vakációján tett szert. Jóvágású, vonzó férfi volt és ezt jól tudta. Nem érdekelte, vajon a nőket a tekintélyes bankszámlája, a jóképűsége vagy az edzett teste vonzotta hozzá, amíg megkapta, amit akart. És rendszerint mindig megkapta.

Egyik izmos karját Emma keskeny csípője köré fonta, a másikat felemelte, hogy a kezével oldalra simítsa az aranyszőke fürtöket, majd az ajkával ráérősen végigcirógatta a nő finom parfümtől illatos nyakát.

- Fázol, édes?             

Emma még inkább megborzongott, amikor a bőrén érezte a férfi kitartóan kutató száját, meleg leheletét, a vállát söprő, selymes sötétbarna haját és azt, ahogyan az izmos test a hátához és csípőjéhez tapadt. Lehunyta a szemeit és felnyögött, amit Byron úgy értelmezett, hogy az aznapi partnere többre vágyik, így egyetlen mozdulattal maga felé fordította. A poharat kivette a kezéből, hanyagul a szőnyegre dobta, majd Emmát magához húzta és szenvedélyesen szájon csókolta. A testük szorosan egymáséhoz simult, Emma karjai erőtlenül lógtak az oldala mellett, a fülében zakatolva lüktetett a saját szívdobogása, míg a férfi birtoklóan az ölelésébe zárta és olyan hévvel csókolta, hogy a rúzs elkenődött mindkettőjük ajkán.

Amikor Emma újra szóhoz jutott, elmosolyodott és félénken kibontakozott Byron karjaiból.

- Egy kicsit fázom.

Byron csábítóan összevont szemöldökkel, arcán szemtelen vigyorral méregette őt, miközben az ujjait végigfuttatta a nő meztelen kulcscsontján.

- Akkor menjünk inkább a hálószobába, ott kellemes meleg vár és egy kényelmes ágy – ám amint ezt kimondta, felhördült, elkerekedett a szeme, majd a torkához kapott.

- Mi a… nem kapok… levegőt… - zihálta, miközben ideges mozdulatokkal kigombolta az inge nyakát, majd a nyakkendőjét kezdte lecibálni.

Emma két lépést tett hátra és közönyösen nézte. A pillantásából eltűnt a korábbi lágyság és félénkség – a helyét különös keménység vette át.

- Nem érdemes küzdened ellene. A bárban néhány csepp mérget tettem a poharadba, amíg rágyújtottál – észre sem vetted, mert íztelen. Negyedórán belül halott leszel – jegyezte meg közömbös hangon, mintha csupán egy receptet diktált volna, majd kényelmesen helyet foglalt a kanapén és keresztbe vetette a bokáját.

- De… miért? – nyögte Byron erőlködve, teljesen elsápadva. A nyakkendőjét már a szőnyegre hajította, és remegő ujjakkal igyekezett végig kigombolni az ingét, mintha abban reménykedett volna, hogy úgy levegőhöz juthat.

Emma felvonta a szemöldökét, jobb karját a kanapé karfáján nyugtatta, halvány rózsaszínre lakkozott körmei szaggatott ritmust doboltak.

- Gondoltam, hogy nem fogsz emlékezni rám. Segítek egy kicsit. A végzősök bálja, Winston High School, 2004. Otthagytad az aktuális barátnődet és felkérted táncolni Emma Peebles-t, akiről tudtad, hogy mindig is tetszettél neki. A tánc után kimentetek sétálni és friss levegőt szívni. Gyönyörű éjszaka volt, tisztán látszottak a csillagok és a telihold, amire fel is hívtad Emma figyelmét, te romantikus lélek. Elvitted a focipályára, hogy a lelátóról jobban megcsodálhassátok a látványt, de ehelyett ledöntötted a pázsitra és megerőszakoltad. Aztán otthagytad és úgy tettél, mintha mi sem történt volna.

Byron ekkor térdre esett és a szőnyeget markolta kínjában, miközben lélegzetért küszködve nézett fel a nőre. A szíve mintha ki akart volna robbanni a mellkasából és az erő kifutott a végtagjaiból. A haláltól való félelem mellett egyre nőtt benne rémület.

- Te… te vagy Emma Peebles?

Emma bólintott.

- Öt évvel ezelőtt hajszínt váltottam. Sokak szerint ez jobban áll nekem. Gondolom, arra sem emlékszel, hogy napra pontosan tíz évvel ezelőtt tetted tönkre az életemet.

Byron nem tudott felelni. Kidülledt szemekkel, halottsápadt arccal nézett fel a nőre, hangtalanul kapkodott a levegőért és minden egyes sejtjével kétségbeesetten kiáltott segítségért.

- Sokat szenvedtem, mire újra a tükörbe tudtam nézni. Pszichiáterhez jártam, kerültem a fiúkat, még azt sem bírtam elviselni, ha az unokabátyám megölelt. Magamat vádoltam, pedig te voltál a hibás. Megfogadtam, hogy megfizetsz azért, amit velem tettél és most beváltom az ígéretemet. Szemmel tartottalak és megtudtam, hogy másokkal sem bántál kesztyűs kézzel. Mary Bennett, Lisa Smith, Loreen Taylor. Most rajtad a sor, hogy fizess.

Abban a pillanatban Byron a földre zuhant. Elfúló lélegzettel gömbölyödött össze, amikor az első fájdalmas görcs átjárta a testét, majd a tüdejében összpontosulva eltűnt – hogy tizenöt másodperccel később újabb kövesse. Újra és újra megrázkódott, úgy érezte, mintha egy izmos marok zárult volna a torka köré, kíméletlen lassúsággal összeroppantva a légcsövét.

Emma gondos mozdulattal kisimított egy ráncot a ruháján.

- Mindig is orvosi pályára készültem – ezen még te és az a borzalmas este sem tudott változtatni. A tanulásba öltem minden időmet és gondolatomat, és ez remek döntés volt. Segíthetek az embereken, életeket menthetek és ma éjjel megszabadítom a világot egy szörnyetegtől. Tudtad, hogy létezik olyan méreg, ami a halál beállta után két órával már nem mutatható ki a szervezetből? Ebből kaptál egy kis adagot, éppen annyit, hogy átsegítselek oda, ahová tartozol: a pokolba.

Byron görcsei egyre gyorsabban érkeztek és pillanatról pillanatra erősödtek, és már arra sem maradt ereje, hogy megmozduljon. A hátán feküdt és a teste ritmikusan megremegett – ennyi telt tőle. A halálfélelem és a fájdalom szürkére színezte az arcát, a szemei hatalmasra tágultak véreres üregükben.

Emma felállt és unott arccal elsétált mellette. Az ajtó melletti asztalkáról elvette a retiküljét, majd lenyomta a kilincset és kilépett a lakosztályból. A küszöbről még visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vethessen a már mozdulatlanul fekvő férfira. Byron élettelen tekintete a kristálycsillárra szegeződött, kezei ökölbe szorultak és örökre úgy maradtak.

- Boldog évfordulót, te rohadék – suttogta, majd bezárta maga mögött az ajtót.