James Hilton széles mosollyal lépett ki a szálloda ajtaján.

Aranyszőke, enyhén hullámos fürtjeibe játékosan belekapott a szél, miközben a legújabb divat szerint készült, aranyozott lencséjű Maui Jim szemüvegét keskeny sasorrára csúsztatta.

Markánsan vonzó arcvonásaival, hosszú pillákkal keretezett tengerkék, álmodozó szempárjával, formás testére simuló koromfekete Armani öltönyében és a hozzáillő, csillogó orrú Salvatore Ferragamo cipőjében pontosan úgy festett, mintha a Vogue vagy a Harper's Bazaar címlapjáról lépett volna le.

Látszott, hogy minden egyes ruhadarabját a legnagyobb gonddal választotta ki, ahogyan a tökéletes megjelenésére is kínosan ügyelt. Frissen borotvált arcán minden nő pillantása epekedve időzött el, fanyar arcszeszének és parfümjének illata delejes hatással bírt felettük.

A szorosan gombolt sötétkék egyenruhába bújt idős portás meghajolt előtte, majd udvariasan üdvözölte:

- Jó reggelt, Mr Hilton!

James Hilton nagylelkű mosollyal legyintett, tekintete átsiklott a férfi felett és egy pillanatra sem állt meg, úgy sietett az autójához, amelynek ajtaját már ki is nyitotta a fürge lábú ajtónálló.

- Jó reggelt, John. Gyönyörű napunk van, igaz? – azzal a választ meg sem várva besiklott a vezetőülésre.

Az acélkék Lamborghini lágyan felbrummogott, amikor elfordította a kulcsot és gyengéden végigsimított a kormánykeréken.

Amikor James Hilton elhajtott a szálloda elől, az ősz hajú John Smith lassan visszabotorkált az előcsarnokba és jóleső sóhajjal elfoglalta a helyét a párnázott karosszékben.

Mr Hilton egy nagyszerű ember, gondolta. Jóvágású, intelligens, sikeres és gazdag. Olyan jóképű, mint egy fotómodell, a nők még mindig ragadnak rá, pedig tudhatnák, hogy Mr Hilton már boldog házasságban él. Hiszen tegnap is vacsorázni vitte a feleségét, nem is akárhová, hanem a Négy Évszakba, ahová hónapokkal korábban kell asztalt foglalni, annyira népszerű hely. És amikor hazajöttek, az asszony karcsú csuklóján egy vadonatúj gyémánt karkötő csillogott, a másik karjában pedig egy gyönyörű rózsacsokrot tartott. Milyen szerencsés asszony! Nem csoda, hogy folyton mosolyog. Nem sokat beszél, de mindig mosolyra húzódik a meggyvörösre rúzsozott szája. Meg is van az oka a boldogságra, hiszen Mr Hilton a tenyerén hordozza és mindent megtesz érte. Amióta összeházasodtak, az asszonynak már dolgoznia sem kellett, egész nap otthon ülhet és pihenhet, fogadhatja régi jóbarátját, Mr. Jonest, aki minden kedden és pénteken meglátogatta. Szinte minden nap kap valamilyen apróbb ajándékot és hetente legalább háromszor valamelyik elegáns étteremben vacsoráznak. A házimunkát elvégzi a cselédlány, gyerekekre pedig még nincs gondja, mert még mindig nem esett teherbe. Talán nem is akarnak gyereket, gondolta, manapság a fiatalok inkább utazgatni szeretnek, partikra járni, élvezni az életet, és nem családot alapítani.

Mr Hilton egy nagyszerű ember, gondolta. Még csak harmincöt éves, de már három éve egy sikeres ügyvédi iroda tulajdonosa. Nem is hallott olyan perről, amit ne nyert volna meg. Furfangos és fáradhatatlan. Elképesztő, hogy egy fárasztó munkanap után még arra is van energiája, hogy hetente négy alkalommal teniszezzen valamelyik kollégájával,
vagy egy órán át ússzon a szálloda medencéjében. Olyan udvarias, finom úriember és mennyire bőkezű! A feleségével minden jótékonysági estélyen részt vesznek, amit csak New Yorkban rendeznek, és sosem fukarkodnak az adományokkal. Ez természetesen az üzletnek sem árt, hiszen a címlapon mindig ott mosolyog Mr Hilton és az asszonykája, mindenki felfigyel rá és tudni akarja, ki ő és mivel foglalkozik. Amikor tavaly télen elestem és eltörtem a lábamat, emlékezett vissza, Mr Hilton fizette ki a kórházi költségeket. Úgy érezte, így helyes, mivel éppen az ő megbízásából egy dobozt cipeltem be az autójából az előcsarnokba. Akkor is a feleségére gondolt, neki hozott valamilyen ajándékot Japánból. Szerencsére nem törtem el esés közben.

Odafenn az 1807-es szobában Jane Hilton a száját összeszorítva evickélt ki az ágyból. Nagyon lassan félretolta a paplant a térdével, miközben a tenyerére támaszkodva centiméterről centiméterre emelte fel a felsőtestét. Noha tudta, hogy a férje már messze jár, valahol félúton az irodája felé, mégsem mert egyetlen hangot sem kiadni magából, pedig az Isten látta lelkét, mennyire fájdalmas volt a számára minden mozdulat. Ha nem is múlt volna el a fájdalom, jólesett volna egy mély sóhaj.

Noha még csak egy hete, hogy betöltötte a huszonkilencet, mégis úgy mozgott, mint egy reumától meggyötört kilencven éves öregasszony. Kicsit szédült és émelygett, fájt az egész teste, minden egyes porcikája hasogatott és akárhányszor levegőt vett, mintha egy felhevített késpengét mélyesztettek volna a bordái közé.

Pedig James megígérte, hogy nem üti meg többé... tudhatta volna, hogy mindez csak egy múló ígéret, amelynek nem lesz foganatja. Számtalanszor fogadalmat tett neki, hogy nem emel rá kezet még egyszer, mégsem bírta soha megállni.

Elegendőnek bizonyult egy ügyetlen mozdulat, amikor véletlenül kilöttyintette a saját kávéját, vagy amikor nem felelt elég gyorsan a férje kérdésére. Ha James úgy érezte, hogy nem kapta meg az őt megillető tiszteletet, akkor egyszerűen ütött. És időnként rúgott. Egyetlen szó vagy ordítás nélkül. Fel sem kellett emelnie a hangját, mert a tekintetéből sütő kíméletlen gyűlölet ezer szóval felért. Némán támadott és az asszony nem védekezhetett, mert esélye sem maradt az izmos férfival szemben, ráadásul az ellenkezés tovább szította a tomboló dühét.

Talán ismét megrepedt a bordája, érintette meg nagyon gyengéden a szúró pontot a csipkés szegélyű selyem hálóinge alatt. Ez történt a múlt hónapban is, amikor akaratlanul túl forró fürdővizet készített a férjének. James szerette a forró fürdőt, ám ezúttal nem sikerült eltalálnia a megfelelő hőfokot és ezért büntetést kapott.

Mindenki azt hitte, hogy James egy földre szállt angyal, a tökéletes úriember és férj, és nemcsak James, hanem ő maga is mindent megtett, hogy folyamatosan életben tartsa ezt a gyönyörűséges, aranyfényben csillogó képet a külvilág előtt. Senki nem sejtette, hogy amint a lakosztály ajtaja bezárult mögöttük, megnyíltak a pokol bugyrai.

Végre sikerült egyenes pozícióba tornásznia magát és enyhén imbolyogva, mégis megállt a lábán. Lassan végigsimított a rózsaszínű Gucci hálóingén és gyenge mosollyal konstatálta, hogy legalább a ruhája nem sérült meg.

Rá sem mert gondolni, hogyan festhetett az arca és mennyire összekócolódhatott az ékességének számító mogyoróbarna haja. Nem volt véletlen, hogy a legtöbb ajándék, amit a férjétől kapott, a legújabb márkás alapozókat és egyéb kozmetikai csodakencéket rejtette. Az sem meglepő, hogy ritkán járt el otthonról egyedül és hogy az egyetlen látogatója az aranyszívű Dr. Jones volt, aki ellátta a sérüléseit, és amikor James nem hallhatta, bátorító szavakat súgott neki. Próbálta rábeszélni, hogy jelentse fel a férjét a bántalmazás miatt, azt is felajánlotta, hogy elkíséri és szállást biztosít neki, amíg a saját lábára áll, de ő nem fogadhatta el. Nem akarta bajba keverni az egyetlen embert, aki odafigyelt rá és szerette.

Egy nap, ígérte meg magának, összeszedem minden bátorságomat és eltűnök innen. Senki másra nem számíthatott, csakis önmagára. A szülei még tinédzserkorában elhunytak, testvére nem született, a rokonai elfelejtkeztek róla, a barátait pedig James még az udvarlás rövid időszaka alatt elmarta mellőle. Az esküvőn egyetlen ismerőse nem lehetett jelen, a tanújaként James egyik nagynénje, a fullánkos nyelvű Emma néni szerepelt. A közös gyermekük miatt sem kell aggódnia, gondolta keserűen, mivel James egyik különösen kegyetlen verése gondoskodott arról, hogy soha ne tudjon teherbe esni.

Egy nap, hunyta le a szemeit és alvadt vértől vöröslő ajkain óvatos mosoly játszott. Egy nap olyan bátor leszek, hogy kinyitom az ajtót, és a rajtam lévő ruhában, kezemben a régi kistáskámmal, elhagyom ezt a szobát, a szállodát és a várost, felülök az első vonatra és örökre magam mögött hagyom ezt a rémálmot. Egy nap.