Sűrűn, nagy pelyhekben hullott a hó. A város hófehérbe burkolózott, miközben a magas lakóházak között éles fogú szél süvített. Még alig múlt este hat, de már borzongatóan lehűlt a levegő. A kékesfekete égbolton megjelent néhány csillag és a széles udvarában pöffeszkedő halványsárga hold.

Hirtelen egy sovány, lucskos bundájú koromfekete kismacska osont végig lassan a fal mentén. Fejét lehajtotta, álmosnak és fáradtnak tűnt, ám borostyánszínű szempárja kutatóan keresett valamit és időnként megállt, hogy beleszimatoljon a levegőbe. Legszívesebben összegömbölyödött volna, hogy aludjon egy kicsit, mivel majd’ leragadtak a szemei és annyira eluralkodott rajta a fáradtság, hogy kevés tartotta vissza – azonban élelmet és biztonságos búvóhelyet kellett keresnie, ahol éjszakára meghúzhatta magát. Sóvárgott egy kis meleg után, szerette volna megszárítani a bundácskáját, szeretett volna kényelemben összegömbölyödni és úgy aludni.

Gyomrocskája üresen korgott, mert két napja egy falatot sem evett. Számtalan szemeteskuka mellett vezetett el az útja, az aszott, sárgásbarna fűben itt-ott elhajított zacskót és szemetet talált, de ennivalót nem. A kemény, zöld penészcsíkkal szegélyezett kenyérhéj nem csábította, de a gyomrát maró éhség rávette, hogy mégis belekóstoljon. Egy falat után öklendeznie kellett, ezért ott is hagyta és szomorúan loholt tovább. A parkban végre rábukkant egy ezüstös bélésű zacskóra, aminek az alján néhány különös ízű morzsa maradt, amit villámgyorsan felnyalogatott, de csak még éhesebb lett. A szomját legalább oltani tudta, amikor a frissen hullott havat nyalogatta, amit még nem szennyezett be a kutyák vizelete.

Amint megpillantott egy embert, azonnal elszalad és elbújt a legközelebbi bokorban. Még nagyon jól emlékezett arra, hogyan kiabáltak feléje: „Sicc! Kotródj innen, te bolhás dög!” vagy amikor kövekkel és fadarabokkal dobálták meg. Nem értette, miért zavarták el mindenhonnan, hiszen ő nem tett semmi rosszat. Csupán egy kis ennivalót szeretett volna, egy kis meleget, egy kis szeretetet. Néhány hét alatt megtanulta, hogy rettegnie kell a gyerekektől és a felnőttektől is. Mindenki bántotta, vagy pedig egy cseppnyi figyelmet sem szentelt neki. Ha meglátott egy embert, úgy rohant el onnan, mintha vadászkutyák üldözték volna.

Szeretetet csak az édesanyjától kapott, aki három héten át a tejével etette, minden nap gondosan végignyalogatta a bundáját, játszott vele és a három testvérével. Noha a fekhelyüket egy halom koszos rongy alkotta, és a betört üvegű ablakon át gyakran betört a szél, mégis boldog volt, hiszen a családjával lehetett és az édesanyjához bújva, a testvérei között nem érezte a hideget. Aztán egy napon arra ébredt, hogy az anyukája eltűnt. Kíváncsian elindult megkeresni, mialatt a testvérei még aludtak – mire visszatért, nekik is nyomuk veszett. Arra gondolt, talán bújócskáznak vele, így azonnal talpra ugrott, mindent végigszimatolt és végigkutatta az épületet, majd a kertet. Nem találta őket. Talán máshol bújtak el – gondolta magában és kimerészkedett az utcára. Egész nap járta az utakat, a kerteket, kutatott mindenfelé, amerre járt. Soha nem tudta meg, mi történt a családjával, de ahogyan egyre többet látott a világból, sejtette, hogy az emberek állhattak a háttérben.

Mostanra azonban alig maradt jártányi ereje. Ha most próbálták volna bántani, nem tudott volna elég gyorsan elmenekülni.

Fogalma sem volt arról, merre jár. Az ösztöne hajtotta előre, az adott neki még mindig erőt ahhoz, hogy tovább menjen és kutasson – az ösztön, amely eddig is életben tartotta.

Váratlanul egy csengő hangocska csendült fel a közelében, majd suttogva folytatta:

- Nézd, papa, egy kismacskát találtam! Ott fekszik a bokor előtt!

A kismacska érezte, hogy megmozdult alatta a föld, mintha lassan a levegőbe emelkedett volna, majd puha, meleg ölelés és finom illat vette körül. Próbálta kinyitni a szemeit, de nem sikerült. Még a lábát sem tudta megmozdítani – teljesen elhagyta az erő.

A kislány hangját egészen közelről hallotta – ebből tudta, hogy az ő karjaiban fekszik.

- Papa, megtarthatom? Lehetne ő a karácsonyi ajándékom?

Ekkor egy mély hang szólalt meg, és a kismacska megérezte, hogy egy férfi guggol le mellé.

- Jól van, kicsim, de előtte el kell vinnünk az állatorvoshoz.

- De miért?

- Ő egy kóbor cica, látod? Lehet, hogy beteg, és nagyon sovány is, valószínűleg valamilyen különleges ennivalóra és gyógyszerre lesz szüksége, hogy újra egészséges legyen.

- Kaphat a mákos bejgliből, amit anyuci sütött tegnap?

- Abból nem, kicsim, az nem cicáknak való. De most menjünk, gyere, elvisszük az állatorvoshoz. Hátha még nyitva van a rendelő.

- Jó, papa, siessünk, de én viszem a cicámat – a kislány lassan felegyenesedett, miközben az apja levette a sálját és elrendezte a kismacska körül, óvatosan belebugyolálva a kis állatot.

A kismacska megérezte, hogy jó helyre került, ahol gondoskodni fognak róla, ahol mindig lesz ennivaló és egy meleg takaró a számára és ahol szeretni fogják. Mély, nyugtató álomba merült, abban a boldog, biztonságos tudatban, hogy végre megérkezett oda, ahová mindig is tartott.