Április (1979)

John nem keseredett el és nem adta fel az álmát: hirdetéseket jelentetett meg a Melody Maker magazinban és az egyetemi faliújságokon, és türelmesen hallgatta a csekély számú jelentkező produkcióját a meghallgatásokon, hogy megtalálja azokat a zenésztársakat, akikkel sikerre vihetnék a Duran Duran-t. Bármi is történt, a lelkesedése töretlen maradt. Nick-kel minden idejüket annak szentelték, hogy dalszövegeket írtak és zenét szereztek hozzájuk, hol az egyikük, hol a másikuk szobájában, az elkészült műveiket a barátaikon tesztelték, gyakorlásképpen pedig a kedvenc dalaikat játszották a Rum Runner tükörfalú tánctermében egészen estig, a nyitásig.

Május (1978)

Teltek a hónapok és Johnnal egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

A tél érkeztével a kerékpárjaink a garázsba kerültek, helyette nagyokat sétáltunk a környéken vagy beültünk egy belvárosi kávézóba és ott beszélgettünk. Bármiről órákig el tudtunk társalogni, mivel hozzám hasonlóan őt is érdekelték a könyvek és a világ dolgai, és nemcsak a zene kötötte le a figyelmét. Ő türelmesen hallgatta az egyiptológiai témájú vagy a repüléssel kapcsolatos kiselőadásaimat, én pedig lelkesen figyeltem, miközben akkordokról, dalszövegekről és James Bond-filmjelenetekről mesélt. Időnként együtt mentünk a Wythall könyvtárba vagy eltöltöttünk néhány órát a Balti Triangle-ben, ahonnan ritkán tértünk haza üres kézzel. Egyszer Angelinát is magammal vittem, de őt nem igazán nyűgözte le John és nehezen leplezte, mennyire unatkozik velünk. Akkor adtam fel a dédelgetett tervemet, hogy összehozom őket.

Már kisgyerekként is visszahúzódó voltam, utáltam szerepelni és mások előtt beszélni, és ez később sem változott.

Hogy ne vegyen észre senki, el akartam tűnni a tömegben, amelynek ízlése távol állt tőlem, ugyanakkor fűtött egyfajta vágy, hogy valamilyen módon kitűnjek a többiek közül. Olyan regényeket olvastam, amikről a kortársaim nem hallottak vagy csak fanyalogva vettek a kezükbe. Folyton az ókori Egyiptommal kapcsolatos könyveket bújtam a könyvtárban és rajongtam Che Guevara-ért, miközben a korombeli lányok az órák alatt a Jackie legújabb számát lapozgatták és popsztárokat bálványoztak. Minden nap meghallgattam valamelyik kedvenc lemezemet, de közben olyan zenére vágytam, amit addig még nem játszott senki. Ami menőnek számított, az nem engem érdekelt – amit furcsának tartottak, az inkább megragadott.

Vacsora után James kivitte a szemetet, majd meghallottam, hogy kettesével szedi a lépcsőket fel az emeletre, és váratlanul belibbent a szobámba. Egyetlen pillantásomból tudta, hogy még mindig el voltam kenődve John miatt.

- A helyedben én nem búsulnék – közölte vigyorogva, majd a hasamra ejtett egy borítékot.

- Ez mi? – bámultam rá kérdően.

- Vess egy pillantást a címzésre, esetleg – azzal magamra hagyott.

Kíváncsian megfordítottam a borítékot és éreztem, hogy elsápadok, akkor megláttam, mi állt a közepén: „Sophie Edwards, a legkíméletlenebb kritikusom kezébe”.

                           

A lakosztályt lenyűgöző eleganciával rendezték be a negyvenes évek hangulatában. Minden bútor, a két karosszék, a háromszemélyes kanapé, a bűbájos tálalóasztalka felett csillogó, díszes keretbe foglalt velencei tükör és a fényesre csiszolt padló legnagyobb részét elfoglaló perzsaszőnyeg az arany és a borvörös gazdag árnyalataiban pompázott. A szoba közepén álló üvegasztalon hatalmas csokor vörös és fehér rózsa illatozott a formatervezett porcelán vázában, azonnal magára vonva a belépő figyelmét.

Emma az ablaknál áll merész szabású aranylamé estélyi ruhájában, amely megmutatta karcsú testének minden domborulatát. Vékony aranyláncán szárnyaló fecskét formázott a medálja, alig három ujjnyival formás mellei felett, bal kezének középső ujját vékony, alig látható vésettel díszített ezüstgyűrű ölelte körül. Arcán alig látszott az alapozó, telt ajkait meggypiros rúzzsal, tágra nyílt szempárját aranyfényű púderrel és fekete szempillaspirállal hangsúlyozta ki. Jobb kezében gyöngyöző pezsgővel telt kristálypoharat pihent, miközben a belváros pislákoló fényeit nézte.