Április (1979)

John nem keseredett el és nem adta fel az álmát: hirdetéseket jelentetett meg a Melody Maker magazinban és az egyetemi faliújságokon, és türelmesen hallgatta a csekély számú jelentkező produkcióját a meghallgatásokon, hogy megtalálja azokat a zenésztársakat, akikkel sikerre vihetnék a Duran Duran-t. Bármi is történt, a lelkesedése töretlen maradt. Nick-kel minden idejüket annak szentelték, hogy dalszövegeket írtak és zenét szereztek hozzájuk, hol az egyikük, hol a másikuk szobájában, az elkészült műveiket a barátaikon tesztelték, gyakorlásképpen pedig a kedvenc dalaikat játszották a Rum Runner tükörfalú tánctermében egészen estig, a nyitásig.

Május (1978)

Teltek a hónapok és Johnnal egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

A tél érkeztével a kerékpárjaink a garázsba kerültek, helyette nagyokat sétáltunk a környéken vagy beültünk egy belvárosi kávézóba és ott beszélgettünk. Bármiről órákig el tudtunk társalogni, mivel hozzám hasonlóan őt is érdekelték a könyvek és a világ dolgai, és nemcsak a zene kötötte le a figyelmét. Ő türelmesen hallgatta az egyiptológiai témájú vagy a repüléssel kapcsolatos kiselőadásaimat, én pedig lelkesen figyeltem, miközben akkordokról, dalszövegekről és James Bond-filmjelenetekről mesélt. Időnként együtt mentünk a Wythall könyvtárba vagy eltöltöttünk néhány órát a Balti Triangle-ben, ahonnan ritkán tértünk haza üres kézzel. Egyszer Angelinát is magammal vittem, de őt nem igazán nyűgözte le John és nehezen leplezte, mennyire unatkozik velünk. Akkor adtam fel a dédelgetett tervemet, hogy összehozom őket.

Már kisgyerekként is visszahúzódó voltam, utáltam szerepelni és mások előtt beszélni, és ez később sem változott.

Hogy ne vegyen észre senki, el akartam tűnni a tömegben, amelynek ízlése távol állt tőlem, ugyanakkor fűtött egyfajta vágy, hogy valamilyen módon kitűnjek a többiek közül. Olyan regényeket olvastam, amikről a kortársaim nem hallottak vagy csak fanyalogva vettek a kezükbe. Folyton az ókori Egyiptommal kapcsolatos könyveket bújtam a könyvtárban és rajongtam Che Guevara-ért, miközben a korombeli lányok az órák alatt a Jackie legújabb számát lapozgatták és popsztárokat bálványoztak. Minden nap meghallgattam valamelyik kedvenc lemezemet, de közben olyan zenére vágytam, amit addig még nem játszott senki. Ami menőnek számított, az nem engem érdekelt – amit furcsának tartottak, az inkább megragadott.

Vacsora után James kivitte a szemetet, majd meghallottam, hogy kettesével szedi a lépcsőket fel az emeletre, és váratlanul belibbent a szobámba. Egyetlen pillantásomból tudta, hogy még mindig el voltam kenődve John miatt.

- A helyedben én nem búsulnék – közölte vigyorogva, majd a hasamra ejtett egy borítékot.

- Ez mi? – bámultam rá kérdően.

- Vess egy pillantást a címzésre, esetleg – azzal magamra hagyott.

Kíváncsian megfordítottam a borítékot és éreztem, hogy elsápadok, akkor megláttam, mi állt a közepén: „Sophie Edwards, a legkíméletlenebb kritikusom kezébe”.

En – a japánok így nevezik azt a különleges kapcsolatot, amely egy egész életen át tart két olyan ember között, akiket a véletlen hozott össze, nem pedig vérségi kötelék. Lehetnek közeli barátok vagy szenvedélyes szerelem fűzheti össze őket, talán a sors évekre elválasztja őket egymástól - valamilyen formában mindig jelen lesznek egymás életében, bármennyire is próbálnának tenni ellene. Talán hosszabb időre elszakadnak egymástól, anélkül, hogy hírt kaphatnának a másikról, mégsem múlik el nap, hogy ne gondolnának titokban a szeretett személyre, és amikor újra találkoznak, úgy érzik, mintha egyetlen pillanat sem telt volna el azóta, hogy utoljára látták egymást. Az addig kínzó hiányérzet azonnal köddé válik, és olyan természetes egyszerűséggel veszik fel újra a beszélgetés fonalát, mintha csupán előző este váltottak volna szót. Ahogyan a romantikus regényekben olvasható: senki és semmi nem állhat közéjük.