[3] A lépcsőn

Érzem a szívemben
Sikító ereimben
Perzsel a forróság
Tombol az édes méreg.

Nem kapok levegőt
Homály a szemem előtt
Légcsövem elszorul
Testem jégveremmé hűl.

Lángóceán arcom
Elengedem a pajzsom
Őt szorítom végre -
Különben széthullok.

Testemen a teste
Hálóba tekeredve
Bőröm alá hatol
A szívem közepébe.

Harapj, marj, ne eressz
Olvadj fel a véremben
Kegyetlen nem lehetsz -
Csak engedj benned élnem.

Nyakad illata

Végtelen tűzmámorban -

Szoríts közelebb.


[Előrebocsájtom, hogy ez volt életem első haikuja.
Semmiképpen nem mondhatom, hogy tökéletesen sikerült, lévén, hogy ez volt az első próbálkozásom, hogy nem könnyű néhány szóban kifejezni valamit, amikor millió szó is kevés lenne, és nem utolsósorban a felfokozott érzelmi állapot, amelyben írtam, szintén nem segített sokat. Ilyenkor a gondolataim még a szokottnál is hevesebben csaponganak és még kevésbé fegyelmezettek. Ha azonban sikerült átadnom valamit az olvasónak az érzelmeimből, akkor megnyertem a csatát.]

Április (1979)

John nem keseredett el és nem adta fel az álmát: hirdetéseket jelentetett meg a Melody Maker magazinban és az egyetemi faliújságokon, és türelmesen hallgatta a csekély számú jelentkező produkcióját a meghallgatásokon, hogy megtalálja azokat a zenésztársakat, akikkel sikerre vihetnék a Duran Duran-t. Bármi is történt, a lelkesedése töretlen maradt. Nick-kel minden idejüket annak szentelték, hogy dalszövegeket írtak és zenét szereztek hozzájuk, hol az egyikük, hol a másikuk szobájában, az elkészült műveiket a barátaikon tesztelték, gyakorlásképpen pedig a kedvenc dalaikat játszották a Rum Runner tükörfalú tánctermében egészen estig, a nyitásig.

Május (1978)

Teltek a hónapok és Johnnal egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

A tél érkeztével a kerékpárjaink a garázsba kerültek, helyette nagyokat sétáltunk a környéken vagy beültünk egy belvárosi kávézóba és ott beszélgettünk. Bármiről órákig el tudtunk társalogni, mivel hozzám hasonlóan őt is érdekelték a könyvek és a világ dolgai, és nemcsak a zene kötötte le a figyelmét. Ő türelmesen hallgatta az egyiptológiai témájú vagy a repüléssel kapcsolatos kiselőadásaimat, én pedig lelkesen figyeltem, miközben akkordokról, dalszövegekről és James Bond-filmjelenetekről mesélt. Időnként együtt mentünk a Wythall könyvtárba vagy eltöltöttünk néhány órát a Balti Triangle-ben, ahonnan ritkán tértünk haza üres kézzel. Egyszer Angelinát is magammal vittem, de őt nem igazán nyűgözte le John és nehezen leplezte, mennyire unatkozik velünk. Akkor adtam fel a dédelgetett tervemet, hogy összehozom őket.

Már kisgyerekként is visszahúzódó voltam, utáltam szerepelni és mások előtt beszélni, és ez később sem változott.

Hogy ne vegyen észre senki, el akartam tűnni a tömegben, amelynek ízlése távol állt tőlem, ugyanakkor fűtött egyfajta vágy, hogy valamilyen módon kitűnjek a többiek közül. Olyan regényeket olvastam, amikről a kortársaim nem hallottak vagy csak fanyalogva vettek a kezükbe. Folyton az ókori Egyiptommal kapcsolatos könyveket bújtam a könyvtárban és rajongtam Che Guevara-ért, miközben a korombeli lányok az órák alatt a Jackie legújabb számát lapozgatták és popsztárokat bálványoztak. Minden nap meghallgattam valamelyik kedvenc lemezemet, de közben olyan zenére vágytam, amit addig még nem játszott senki. Ami menőnek számított, az nem engem érdekelt – amit furcsának tartottak, az inkább megragadott.