Amióta először tanultam az ókori Egyiptomról történelem órán, ötödikes koromban, azóta képtelen vagyok kiszabadulni a bűvköréből. Az évek során számtalan könyvet olvastam és filmet néztem meg erről a lenyűgöző civilizációról, a fáraók világáról, a különféle templomokról és piramisokról, és a témába vágó könyveim száma legalább négy tucatot tesz ki - köztük olyan albumokkal, amelyeknek a súlyával ölni lehetne. Nemcsak a tudományos jellegű olvasmányokban mélyedtem el, hanem szépirodalmi alkotásokban is, amelyek cselekményüket a Nílus völgyébe helyezték.

Ebben a pillanatban motorzúgás hallatszott a távolból.

Az ismerős, jellegzetesen mély hang egyre harsányabb lett, amint a koromfekete Ducati Streetfighter a házak között a templomhoz közeledett, majd hirtelen elhalt. Egy perccel később sietős léptek csattogtak végig a márvány kőlapokon.

Larának hátra sem kellett fordulnia, anélkül is pontosan tudta, ki érkezett meg.

Mint a legtöbb férfi, Tom is megszállottan rajongott a sportkocsikért és a motorokért, azonban ő volt az egyetlen a szász-anhalti állományban, aki a hollófekete Audi R8-sa mellett még egy vagány motorbiciklivel is dicsekedhetett – amelynek a hangját Lara ezer közül is felismerte volna.

En – a japánok így nevezik azt a különleges kapcsolatot, amely egy egész életen át tart két olyan ember között, akiket a véletlen hozott össze, nem pedig vérségi kötelék. Lehetnek közeli barátok vagy szenvedélyes szerelem fűzheti össze őket, talán a sors évekre elválasztja őket egymástól - valamilyen formában mindig jelen lesznek egymás életében, bármennyire is próbálnának tenni ellene. Talán hosszabb időre elszakadnak egymástól, anélkül, hogy hírt kaphatnának a másikról, mégsem múlik el nap, hogy ne gondolnának titokban a szeretett személyre, és amikor újra találkoznak, úgy érzik, mintha egyetlen pillanat sem telt volna el azóta, hogy utoljára látták egymást. Az addig kínzó hiányérzet azonnal köddé válik, és olyan természetes egyszerűséggel veszik fel újra a beszélgetés fonalát, mintha csupán előző este váltottak volna szót. Ahogyan a romantikus regényekben olvasható: senki és semmi nem állhat közéjük.

Az aprócska kőtemplomban minden lámpa égett és vakítóan megvilágították a legkisebb sarkot is. A hófehérre meszelt falakat nem díszítette festmény vagy szobor, csupán hat széles ablak. A két sorban álló, egyszerű, mogyoróbarna padokat fényesre koptatta az idő, színük kihangsúlyozta az épület kopárságát. A templom hűvösen meztelennek hatott, ám az oltár látványa mindent felülmúlt.

A halványsárga csipkével szegélyezett búzavirágkék oltárterítőn egy színarany feszület állt, kétoldalán két-két magas gyertyával aranyozott tartójában. Mögötte, a boltíves benyílóban gyönyörűen megfestett jelenet mutatta a hófehér ruhába és vörös köpenybe öltözött, gyöngéd tekintetű Jézust, amint egy előtte térdeplő idős férfit áldott meg. A festményt hozzáillő lakkozott fa keretezte, tetején egy arany kereszttel.

Kényelmes tempóban eltekertünk a parkig, végighajtottunk az északi kerteket szegélyező széles sétányon, azután tértünk csak haza.

Majdnem egy teljes órát töltöttünk együtt és hétköznapi dolgokról beszélgettünk. A társalgás James Bonddal indult – a félénk Johnnak meglepő módon megoldódott a nyelve, szinte csak ő beszélt, én pedig érdeklődve hallgattam és időnként kérdéseket tettem fel. Velem ellentétben ő igazi szakértőnek számított, minden történetet elolvasott (a tartalmukat kívülről fújta és a jelentéktelenebb szereplőkkel kapcsolatban sem lehetett zavarba hozni) és többször látta a filmváltozatokat is. Bármilyen apróságot kérdeztem, gondolkodás nélkül felelni tudott. Tetszett a lelkesedése és az, ahogyan érdekesen le tudta írni az eseményeket. Amikor a filmzenére terelődött a szó, (a maximalista John ezt sem hagyta ki James Bond értékeinek boncolgatásakor) lelkesen tárgyaltuk meg a kedvenc bandáinkat és énekeseinket, és nevetve fedeztük fel, hogy David Bowie és a Roxy Music albumai mindkettőnk gyűjteményében megtalálhatóak.